német-belga filmdráma, 115 perc, 2013, 12 éven felülieknek

Sophie 21 éves egyetemista lány, akinél rákot diagnosztizálnak. A daganat nem operábilis, így kemoterápia és sugárkezelés vár rá. Meggyógyul. Vége.

Na jó, csaltam, a történet közel sem csupán ennyiről szól. Dunát lehet rekeszteni az elmúlt 5-10 évben a rákról készült filmekről, főleg az ilyen típusúakból, mint a Lány kilenc parókával, mikor az életet akarják 200%-ig kiélvezni, miután megtudják a diagnózist (Csillagainkban a hiba; Bakancslista; Én, Earl és a csaj aki meg fog halni; Egy kis mennyország).

Sikerül-e nem elsikkadnia a filmnek a sok hasonló között?

Igen. Valahogy minden karakter tökéletes dinamikával működik, nincs senki, aki a levegőben lebegne. Picit utána olvastam, és kiderült, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvnek az adaptációja a film, ami elég sok mindent megmagyaráz, hogy hogyan tud minden szereplő olyan életszerű, nem művi lenni, persze nem azt mondom, hogy ettől könnyebb volt fantasztikus karaktereket alkotni.

Ott van például Sophie legjobb barátnője, Annabel. Eredeti terveik szerint a következő szemesztertől egy lakásba szerettek volna költözni, de a kezelések miatt Sophie majdnem egy évre kórházba kerül. A kemótól nagyon hamar elkezd hullani a haja, s kezdetben kicsit a hiúság vásárának is tűnik a dolog, mikor erről beszél egy nővérrel:

- A szempillám és a szemöldököm is kihullik majd?

- Igen.

- És ott lent?

- Igen valószínűleg ott is.

- Szuper, bébi nuni…

Szóval nem indít nagyon szimpatikusból a lány, mert hát mégis, az a tét, hogy életben maradsz vagy meghalsz. Tényleg az számít, hogy ez alatt az idő alatt hogy fogsz pasizni, és mit fog szólni a pasi, ha nincs rajtad szőr?

Aztán mikor leborotválja a haját, anyja javaslatára elmennek parókát venni, egy igazán rémes parókaszalonba. Ahol előhozza a legújabb, legdivatosabb, japánból rendelt parókát, és ezen a ponton egyszerűen nem lehet nem nevetni. A hatvanas évek frizuradivatját követő műhaj, valami elképesztően vicces. Főleg, mikor a következő jelenetben a kórház folyosóján szembe találja magát egy ötvenes nővel, aki ugyanazt a parókát viseli, mint ő.

Szóval térjünk vissza kisebb kitérő után Annabelre. Mikor meglátja Sophiet a borzalmas parókában, segíteni akar. Már a maga érdekes módján, mert azért lássuk-e a kemoterápia közben kivinni valakit a kórházból az utcára mászkálni, azért elég nagy hülyeség, de ez az, ami elindítja az igazi történetet. Annabel ugyanis teljesen véletlen ismer valakit, akinek paróka szalonja van (kezeket fel hölgyeim és uraim, kinek van Véletlenül parókaszalonos ismerőse?). És rögtön három parókát is vesznek. Igazából a 9 paróka csak a címben akar jól csengő lenni, valójában a borzalmas parókával együtt is csak nyolcat számoltam össze, és tulajdonképp szinte csak ezt a hármat látjuk a filmben, de talán ez már túlzott szőrszálhasogatás a részemről.

A különböző parókákkal különböző személyiségeket alakít ki, és minden nap azt veszi fel, amelyikhez kedve van. Dasy, a szőke, göndör, aki gyönyörű, mindenkivel flörtöl. Sue, a vörös, aki kemény, nem lehet megbántani, és nem lehet kioktatni; mindig ebben a parókában van, mikor bekötik a kemót, mikor sugárkezelésre megy, vagy konzultálni az orvossal, erőt ad neki ez a paróka. Lydia, a hosszú, fekete hajú, amit azért vesznek meg, mert majdnem pont olyan, mint az ő eredeti haja volt, de mégse egészen úgy viselkedik benne, mint régen, kicsit inkább olyan, mint aki lenni szeretne.

Még megy, még vonzó vagyok, még számítok.

Eleinte fantasztikus önbizalmat adnak neki a parókák, pont olyat, amilyenre szüksége van. Aztán Lydiaként bemegy az egyetemre, és megpróbálja elcsábítani az egyik tanárát. Sikerrel jár, a férfi felhívja a lakására. Itt egy pár nagyon nevetséges kis apróság történik a tofuvirsli sütéstől egészen addig, hogy „Mit kérsz inni? Van rebarbara, citromfű, papaja...” Lényegében megerősítést kap, hogy nem számít, hogy épp egy halálos betegséggel küzd, még csinálhat bármit, amit szeretne. És itt ér véget az a rész, amit még fantasztikusnak tartok.

Innentől kezdve folyamatosan bulizni, diszkóba, piálni jár, mindenféle pasikat szed össze. Az a bajom, hogy az egész környezete végig asszisztálja, ahogy idiótaságokat csinál. Az orvosa látja a laboreredményeiben, hogy ivott, és ugyan megmondja, hogy ejnye bejnye, ezt nem kéne csinálni, de nem nagyon tesz semmit, hogy ez ne ismétlődjön meg. Az ápoló rendszeresen kiveszi az infúzióját hogy este kimehessen bulizni. Annabel és Rob, akivel hát járnak, de igazából mégsem, még segít is neki, együtt járnak vele partyzni. Anyukája, aki régebben mellrákos volt, és az apukája, aki könyvek millióit olvasta végig, hogy mindent megtudjon a betegségről, esélyekről, kezelési módokról; egyik szülő sem tesz semmit, hogy véget vessen Sophie önpusztításának. És ennek a karakterek fényében semmi értelme.

A film végére azonban feloldódnak a különböző frusztrációk, és megint egészen szerethető lesz a film, szinte úgy zárul, mint amit látni szerettünk volna, de ezt már döntsétek el ti. Könnyebbé teszem a dolgot, ugyanis a teljes film fent van youtube-on, jó szórakozást:

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)? Igazából nem értem, hogy miért ebbe a kategóriába sorolták, szerintem sokkal inkább vígjátéknak kellene lennie.

Milyen a képi világ? Nagyon jó ruhákat, díszleteket használ a film.

Milyen a hangzás? Aki ódzkodik az eredeti, német hangtól, az nyugodtan bevállalhatja a magyar szinkront, elég jól sikerült, de a hangnak egyébként nincsenek különösebb érdemei.

Milyen a történet? Elég különleges, érdekes szituációkba hozza a nézőt.

Milyenek a színészek? Főleg a férfi színészek alakítanak jól, de mindenki elég jól alakítja a saját karakterét.

Mikor ajánlom a filmet: 

• ha szeretnél jót nevetni
• ha nem tudod eldönteni, hogy mit nézz szombat este, és egy könnyed filmet szeretnél
• szinte bárkinek tudom ajánlani, nem ez lesz életetek legjobb filmje, de kellemes másfél óra lesz