francia filmdráma, 105 perc, 2015, 12 éven felülieknek

Igaz történet alapján. Magatartási és tanulási nehézségekkel küzdő, nagyon vegyes vallási összetételű gimnáziumi osztály történelem tanára és osztályfőnöke lesz Anne Guegen. A többi tanárral ellentétben nem hajlandó lemondani az osztályról, elhatározza, hogy kizökkenti őket és felkelti az érdeklődésüket: nevezi őket egy versenyre a holokauszttal a deportálással kapcsolatban. A közös munka összekovácsolja a csapatot, megváltoztatja a világnézetüket és komoly tanulásra ösztönzi őket, a végén még a versenyt is megnyerik.

Mielőtt elkezdenék a filmről beszélni, csak pár szót: nagyon igyekszem majd elsősorban a filmről beszélni, és nem feltétlenül ideológiákról élményekről beszélni, de ez nagyon nehéz nekem, mert a világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom a holokausztot, amiről szerintem méltatlanul kevés szó esik a közoktatásban. Az egyik középiskolai töritanáromtól meg is kérdeztem, mikor tanultuk – olyan távolságtartónak, szenvtelennek éreztem az egészet, ennyi és ennyi ember, itt és itt meghalt, a rasszizmus rossz, mintha tényleg semmi más nem volna, csak másfél oldal egy történelemkönyvben -, hogy ennyi volt az egész, vagy fogunk Rendesen is tanulni a holokausztról? Azt mondta, hogy ő ennyire gondolt, mert úgy is tanultuk nyolcadikban, meg annyit hallunk róla, biztos tud róla mindenki mindent. Nem emlékszem pontosan mit mondtam, de közepesen tiszteletlenül közöltem, hogy ezt nevetségesen kevésnek érzem, és igen, akkor is beszélnünk kell róla, ha nehéz, ha pityeregni fognak a lányok. Másnap óra elején lehetett írni neki egy fogalmazást, 3 téma közül lehetett választani, a másik kettőre nem emlékszem, de az egyik – amiről írtam – az volt, hogyan kellene tanítani a holokausztot. És ezután tényleg beszéltünk róla, és tényleg néztünk filmet és képeket, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. Nem azért, amit tanított, hanem azért, amit tett, hogy kikérte a véleményem, és nem csak látszólag, hanem valóban, és tett azért, hogy jobbnak érezzem, amit csinál. Szóval akkor írtam elég sok mindent, de most úgy gondolom – és ezért a hosszas bevezető -, hogy így kellene tanítani a holokausztot, mint ebben a filmben.

Ha a filmet, mint szórakoztató eszközt tekintjük, ez bizony csak egy erős közepes. A holokauszt filmek kategóriájában is igencsak hátracsúszna, de azt hiszem remek oktató film. Sokáig gondolkoztam azon, hogy a rengeteg nyitva hagyott kérdés, ez az egész kerettörténet, vajon szándékos-e. Direkt nem ad válaszokat, hogy a néző gondolkodhasson, esetleg nem mer állást foglalni, vagy a történet csúszik el valahol. Sok ponton naiv kedvességgel megajánlanám, hogy gondolkodtatni akar, de néhány helyen azt hiszem feleslegesen elvarratlanok szálak.

Rögtön a nyitójelenet válasz nélküli, a történethez egyáltalán nem csatlakozó. Két nő vitatkozik egy tanárral, el akarják kérni egyikük érettségi bizonyítványát, de nem kaphatják meg, mert hijabot viselnek, a francia törvények alapján pedig tilos ebben járni iskolába. Elhangzik a jogos érvelés, a lány már nem az iskola diákja, nem köteles többé annak öltözködési rendjéhez alkalmazkodni. Végül az igazgatótól is megerősítést nyer, nem kaphatják meg az érettségit, ha nem veszik le a kendőt. Eszméletlen erős jelent, jól kitalált, és teljesen fellelkesültem, hogy erről is szó lesz, de sajnos nem. Nem derül ki mi lett a lánnyal, a kendőről több szó nem esik.

Valamelyest még ennek a folytatása a beiratkozás napja, a reggeli procedúra: mindenkivel levetetnek mindent, ami a vallási hovatartozására utal. Kendőt, keresztet, sapkát stb. Ez a felesleges erőszak, amivel nem egyenlőkké, hanem egyformákká akarják tenni a diákokat, igazából az első pillanatban csődöt mond. Nem kell ahhoz se kereszt, se kendő, se semmi egyéb, hogy mindenki tudja egymásról, hová tartozik. Ez inkább csak állandó küzdelmeket hoz létre: ki mennyit enged, ki mennyit hajlandó feladni a hitéből, mennyire érzi kötelességének, hogy megtagadja önmagát.

Az első találkozásuk az osztályfőnökkel egy harc, bizonyos szinten egy katasztrófa. Ki nem került abba a fakultációba, amibe akart, névsorolvasás, és küzdelem, hogy levegyék a sapkát, letegyék a telefont, kiköpjék a rágót stb. Igazából nem értem, hogy hoz ki a film egy pozitív karaktert Guegenből, aki nekem az első pillanattól szinte az utolsóig antipatikus. Esküszöm pont azt éreztem a film elején, hogy ennek az idegesítő, fontoskodó nőszemélynek már dafke se fogadnék szót. Lehet még túl élénken élnek bennem a középiskolai élményeim és küzdelmeim, hogy ezt objektíven ítélhessem meg.

Először a kereszténységről beszél az osztálynak, rengeteg vitát robbantva ki, mivel a többség muszlim. Egy templomba is elviszi őket, ahol szerintem egy meglehetős erőltetett mondatot hallhatunk az egyik sráctól:

Itt a férfiak és a nők egy oldalon állnak? Nem tudom, sosem voltam templomban, azt sem tudtam, hogy bejöhetünk.

Igen, abszolút elismerem, hogy a legtöbb vallás szokásairól nagyon keveset tudok (ezt is hangoztattam rengeteget a gimiben, hogy túl sokat tanulunk a kereszténységről, míg más vallásokról gyakorlatilag semmit), persze szégyellem is, de pont ezért mert gyakorlatilag az egész európai oktatásrendszer arra épül, hogy a csapból is a kereszténység folyik, én nem tudom elhinni, hogy egy 16-18 éves fiatal ne tudja, hová lehet állni egy templomban. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez mégis így van, csak gyakorlatilag lehetetlennek érzem.

Guegennek meghal egy rokona, így helyettesíteni kell, de minden más tanárt tökéletesen kikészít az osztály. Ez is egy ilyen levegőben lógó szál marad, kedvesen annyival intézi el a film, hogy egy kollégája odamegy Guegenhez, hogy hallottam, hogy meghalt az anyád, részvétem, főleg, hogy az osztályod is kezelhetetlen. Hogy mi?? 1) mire volt jó, hogy beletették, hogy meghalt az anyja? 2) ha már beletették, miért nem kezelték a helyzetet? Na szóval ezen a ponton jön be a verseny ötlete, a tanárnő témát is ad „Gyerekek és fiatalok a koncentrációstáborokban.” És ezen a ponton tesz fel egy lány egy olyan kérdést, amit én is marha szívesen feltettem volna a film készítőjének:

Miért beszélünk folyton a zsidókról, ha alig van közöttünk zsidó?

Mármint persze nem konkrétan ezt a kérdést, de a film szinte végig a muszlimokat érő igazságtalan zaklatásokat mutatja be. Ha már vallási problémákat akar kezelni, miért nem kezeli a meglévőket? Egy lányról mondják ki konkrétan, hogy zsidó, igazából ennek sincs jelentősége, mint ahogy gyakorlatilag egyik diák karaktere sincs pontosan kidolgozva. Miért nem lehet ez a film az ami? Miért van szükség a holokauszt köntösére ahhoz, hogy aktuális problémákról beszéljünk?

Szóval elsőre mindenki kiugrik, nem akarnak plusz feladatot, úgy sem sikerülhet. Összesen ketten jelennek meg a foglalkozáson, majd valamilyen újfent ismeretlen módon egyszer csak besétál az egész osztály. Csoportokban kell dolgozniuk, könyveket olvasnak el, filmeket néznek meg, kiállításokra járnák, beszélnek egy túlélővel és ahogy egyre mélyebbre merülnek a borzalmakban, úgy lesz egyre fontosabb számukra a téma, magukénak érzik. Mindenki hozzátesz valamit, ami őt különösen izgatja, tetovált kezekről képeket, rajzokat, fényképeket, s egy idő után mindannyikhoz tartozik egy gyerek, aki megjárta a haláltábort és valamilyen feljegyzés, rajz, emlék maradt utána.

Közben lezajlik egy teljesen felesleges értekezlet a tanárok, a szülők és a diákok között, ahol a szülők szeretnék, ha nem csak a kendőt, de a hosszú szoknyát is kitiltanák az iskolából, de az első jelenetben negatív figurának beállított igazgató ebbe már nem megy bele, mert ez akár divatnak is felfogható. (Halkan megjegyzem hordanak nők divatból is kendőt) Meg arról, hogy az egyik srác túl sokat hiányzik, de ezt akár el is lehet nézni, hiszen beteg az apja.

Körülbelül innentől kezdve a nem a holokauszthoz tartozó részek menthetetlenül szétcsúsznak, felvillanthatnék még itt képeket alkoholista anyákról, meg utazás alatt gondozott papagájról, de igazából nem lenne értelme, mindannyiszor csak azt tudom elmondani, mennyire befejezetlenek, képszerűek a diákok.

Külön kiemelném, hogy a történet vége mérhetetlen nyálas. Egy olyan osztályban, ahol 10 ember bukásra áll több tárgyból, és alapvetően nehezen kezelhető mindenki, összehozni egy olyan projektet ami egy mérhetetlen nívós verseny (miniszterek vannak jelen a díjátadón) első helyezettje lesz, kicsit rózsaszín és szivárványszagú nekem. Ahogy a film végét is furcsállom. Az utolsó jelent, ahogy a következő osztályát megkapja Guegen, és elmondja szóról szóra ugyanazt a szöveget, mint a film elején ennek az osztálynak. Lehet ez csak keretes szerkezetet szeretett volna adni, vagy bemutatni, hogy nála minden osztály egyenlő esélyekkel indul, de belőlem pont azt váltotta ki, hogy de akkor ez az osztály nem volt egyedi, nem volt különleges, nem volt mindenki személyenként kezelve.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)?  A holokausztról szóló részek valóban szívfacsaróak, a kerettörténet is fontos kérdéseket tesz fel, de sajnos szétesik

Milyen a képi világ? Nincs rá jobb kifejezésem: európai filmes képi és színvilága van.

Milyen a hangzás? Meglepően jó zenéje van a filmnek, nem csak háttérzaj, hanem valóban jelentést hordoz, általában egy szál zongora. Zeneszerzője az a Ludovico Einudi, aki a Fekete hattyú előzeteséhez, és az Életrevalókhoz is készített zenét.

Milyen a történet? Kicsit rózsaszín, és kicsit szétesik, nem a legjobb.

Milyenek a színészek? Szinte megjegyezhetetlen mindenki. Túl sokan vannak és senki nem emelkedik ki igazán.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha szeretnél elgondolkozni
• ha nem bánod, hogy felkavar a holokauszt témája
• ha kifejezetten érdeklődsz a filmek iránt, amik ebben a tárgykörben készültek
• ha szereted a francia filmeket