francia filmdráma, 105 perc, 2015, 12 éven felülieknek

Igaz történet alapján. Magatartási és tanulási nehézségekkel küzdő, nagyon vegyes vallási összetételű gimnáziumi osztály történelem tanára és osztályfőnöke lesz Anne Guegen. A többi tanárral ellentétben nem hajlandó lemondani az osztályról, elhatározza, hogy kizökkenti őket és felkelti az érdeklődésüket: nevezi őket egy versenyre a holokauszttal a deportálással kapcsolatban. A közös munka összekovácsolja a csapatot, megváltoztatja a világnézetüket és komoly tanulásra ösztönzi őket, a végén még a versenyt is megnyerik.

Mielőtt elkezdenék a filmről beszélni, csak pár szót: nagyon igyekszem majd elsősorban a filmről beszélni, és nem feltétlenül ideológiákról élményekről beszélni, de ez nagyon nehéz nekem, mert a világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom a holokausztot, amiről szerintem méltatlanul kevés szó esik a közoktatásban. Az egyik középiskolai töritanáromtól meg is kérdeztem, mikor tanultuk – olyan távolságtartónak, szenvtelennek éreztem az egészet, ennyi és ennyi ember, itt és itt meghalt, a rasszizmus rossz, mintha tényleg semmi más nem volna, csak másfél oldal egy történelemkönyvben -, hogy ennyi volt az egész, vagy fogunk Rendesen is tanulni a holokausztról? Azt mondta, hogy ő ennyire gondolt, mert úgy is tanultuk nyolcadikban, meg annyit hallunk róla, biztos tud róla mindenki mindent. Nem emlékszem pontosan mit mondtam, de közepesen tiszteletlenül közöltem, hogy ezt nevetségesen kevésnek érzem, és igen, akkor is beszélnünk kell róla, ha nehéz, ha pityeregni fognak a lányok. Másnap óra elején lehetett írni neki egy fogalmazást, 3 téma közül lehetett választani, a másik kettőre nem emlékszem, de az egyik – amiről írtam – az volt, hogyan kellene tanítani a holokausztot. És ezután tényleg beszéltünk róla, és tényleg néztünk filmet és képeket, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. Nem azért, amit tanított, hanem azért, amit tett, hogy kikérte a véleményem, és nem csak látszólag, hanem valóban, és tett azért, hogy jobbnak érezzem, amit csinál. Szóval akkor írtam elég sok mindent, de most úgy gondolom – és ezért a hosszas bevezető -, hogy így kellene tanítani a holokausztot, mint ebben a filmben.

Ha a filmet, mint szórakoztató eszközt tekintjük, ez bizony csak egy erős közepes. A holokauszt filmek kategóriájában is igencsak hátracsúszna, de azt hiszem remek oktató film. Sokáig gondolkoztam azon, hogy a rengeteg nyitva hagyott kérdés, ez az egész kerettörténet, vajon szándékos-e. Direkt nem ad válaszokat, hogy a néző gondolkodhasson, esetleg nem mer állást foglalni, vagy a történet csúszik el valahol. Sok ponton naiv kedvességgel megajánlanám, hogy gondolkodtatni akar, de néhány helyen azt hiszem feleslegesen elvarratlanok szálak.

Rögtön a nyitójelenet válasz nélküli, a történethez egyáltalán nem csatlakozó. Két nő vitatkozik egy tanárral, el akarják kérni egyikük érettségi bizonyítványát, de nem kaphatják meg, mert hijabot viselnek, a francia törvények alapján pedig tilos ebben járni iskolába. Elhangzik a jogos érvelés, a lány már nem az iskola diákja, nem köteles többé annak öltözködési rendjéhez alkalmazkodni. Végül az igazgatótól is megerősítést nyer, nem kaphatják meg az érettségit, ha nem veszik le a kendőt. Eszméletlen erős jelent, jól kitalált, és teljesen fellelkesültem, hogy erről is szó lesz, de sajnos nem. Nem derül ki mi lett a lánnyal, a kendőről több szó nem esik.

Valamelyest még ennek a folytatása a beiratkozás napja, a reggeli procedúra: mindenkivel levetetnek mindent, ami a vallási hovatartozására utal. Kendőt, keresztet, sapkát stb. Ez a felesleges erőszak, amivel nem egyenlőkké, hanem egyformákká akarják tenni a diákokat, igazából az első pillanatban csődöt mond. Nem kell ahhoz se kereszt, se kendő, se semmi egyéb, hogy mindenki tudja egymásról, hová tartozik. Ez inkább csak állandó küzdelmeket hoz létre: ki mennyit enged, ki mennyit hajlandó feladni a hitéből, mennyire érzi kötelességének, hogy megtagadja önmagát.

Az első találkozásuk az osztályfőnökkel egy harc, bizonyos szinten egy katasztrófa. Ki nem került abba a fakultációba, amibe akart, névsorolvasás, és küzdelem, hogy levegyék a sapkát, letegyék a telefont, kiköpjék a rágót stb. Igazából nem értem, hogy hoz ki a film egy pozitív karaktert Guegenből, aki nekem az első pillanattól szinte az utolsóig antipatikus. Esküszöm pont azt éreztem a film elején, hogy ennek az idegesítő, fontoskodó nőszemélynek már dafke se fogadnék szót. Lehet még túl élénken élnek bennem a középiskolai élményeim és küzdelmeim, hogy ezt objektíven ítélhessem meg.

Először a kereszténységről beszél az osztálynak, rengeteg vitát robbantva ki, mivel a többség muszlim. Egy templomba is elviszi őket, ahol szerintem egy meglehetős erőltetett mondatot hallhatunk az egyik sráctól:

Itt a férfiak és a nők egy oldalon állnak? Nem tudom, sosem voltam templomban, azt sem tudtam, hogy bejöhetünk.

Igen, abszolút elismerem, hogy a legtöbb vallás szokásairól nagyon keveset tudok (ezt is hangoztattam rengeteget a gimiben, hogy túl sokat tanulunk a kereszténységről, míg más vallásokról gyakorlatilag semmit), persze szégyellem is, de pont ezért mert gyakorlatilag az egész európai oktatásrendszer arra épül, hogy a csapból is a kereszténység folyik, én nem tudom elhinni, hogy egy 16-18 éves fiatal ne tudja, hová lehet állni egy templomban. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez mégis így van, csak gyakorlatilag lehetetlennek érzem.

Guegennek meghal egy rokona, így helyettesíteni kell, de minden más tanárt tökéletesen kikészít az osztály. Ez is egy ilyen levegőben lógó szál marad, kedvesen annyival intézi el a film, hogy egy kollégája odamegy Guegenhez, hogy hallottam, hogy meghalt az anyád, részvétem, főleg, hogy az osztályod is kezelhetetlen. Hogy mi?? 1) mire volt jó, hogy beletették, hogy meghalt az anyja? 2) ha már beletették, miért nem kezelték a helyzetet? Na szóval ezen a ponton jön be a verseny ötlete, a tanárnő témát is ad „Gyerekek és fiatalok a koncentrációstáborokban.” És ezen a ponton tesz fel egy lány egy olyan kérdést, amit én is marha szívesen feltettem volna a film készítőjének:

Miért beszélünk folyton a zsidókról, ha alig van közöttünk zsidó?

Mármint persze nem konkrétan ezt a kérdést, de a film szinte végig a muszlimokat érő igazságtalan zaklatásokat mutatja be. Ha már vallási problémákat akar kezelni, miért nem kezeli a meglévőket? Egy lányról mondják ki konkrétan, hogy zsidó, igazából ennek sincs jelentősége, mint ahogy gyakorlatilag egyik diák karaktere sincs pontosan kidolgozva. Miért nem lehet ez a film az ami? Miért van szükség a holokauszt köntösére ahhoz, hogy aktuális problémákról beszéljünk?

Szóval elsőre mindenki kiugrik, nem akarnak plusz feladatot, úgy sem sikerülhet. Összesen ketten jelennek meg a foglalkozáson, majd valamilyen újfent ismeretlen módon egyszer csak besétál az egész osztály. Csoportokban kell dolgozniuk, könyveket olvasnak el, filmeket néznek meg, kiállításokra járnák, beszélnek egy túlélővel és ahogy egyre mélyebbre merülnek a borzalmakban, úgy lesz egyre fontosabb számukra a téma, magukénak érzik. Mindenki hozzátesz valamit, ami őt különösen izgatja, tetovált kezekről képeket, rajzokat, fényképeket, s egy idő után mindannyikhoz tartozik egy gyerek, aki megjárta a haláltábort és valamilyen feljegyzés, rajz, emlék maradt utána.

Közben lezajlik egy teljesen felesleges értekezlet a tanárok, a szülők és a diákok között, ahol a szülők szeretnék, ha nem csak a kendőt, de a hosszú szoknyát is kitiltanák az iskolából, de az első jelenetben negatív figurának beállított igazgató ebbe már nem megy bele, mert ez akár divatnak is felfogható. (Halkan megjegyzem hordanak nők divatból is kendőt) Meg arról, hogy az egyik srác túl sokat hiányzik, de ezt akár el is lehet nézni, hiszen beteg az apja.

Körülbelül innentől kezdve a nem a holokauszthoz tartozó részek menthetetlenül szétcsúsznak, felvillanthatnék még itt képeket alkoholista anyákról, meg utazás alatt gondozott papagájról, de igazából nem lenne értelme, mindannyiszor csak azt tudom elmondani, mennyire befejezetlenek, képszerűek a diákok.

Külön kiemelném, hogy a történet vége mérhetetlen nyálas. Egy olyan osztályban, ahol 10 ember bukásra áll több tárgyból, és alapvetően nehezen kezelhető mindenki, összehozni egy olyan projektet ami egy mérhetetlen nívós verseny (miniszterek vannak jelen a díjátadón) első helyezettje lesz, kicsit rózsaszín és szivárványszagú nekem. Ahogy a film végét is furcsállom. Az utolsó jelent, ahogy a következő osztályát megkapja Guegen, és elmondja szóról szóra ugyanazt a szöveget, mint a film elején ennek az osztálynak. Lehet ez csak keretes szerkezetet szeretett volna adni, vagy bemutatni, hogy nála minden osztály egyenlő esélyekkel indul, de belőlem pont azt váltotta ki, hogy de akkor ez az osztály nem volt egyedi, nem volt különleges, nem volt mindenki személyenként kezelve.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)?  A holokausztról szóló részek valóban szívfacsaróak, a kerettörténet is fontos kérdéseket tesz fel, de sajnos szétesik

Milyen a képi világ? Nincs rá jobb kifejezésem: európai filmes képi és színvilága van.

Milyen a hangzás? Meglepően jó zenéje van a filmnek, nem csak háttérzaj, hanem valóban jelentést hordoz, általában egy szál zongora. Zeneszerzője az a Ludovico Einudi, aki a Fekete hattyú előzeteséhez, és az Életrevalókhoz is készített zenét.

Milyen a történet? Kicsit rózsaszín, és kicsit szétesik, nem a legjobb.

Milyenek a színészek? Szinte megjegyezhetetlen mindenki. Túl sokan vannak és senki nem emelkedik ki igazán.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha szeretnél elgondolkozni
• ha nem bánod, hogy felkavar a holokauszt témája
• ha kifejezetten érdeklődsz a filmek iránt, amik ebben a tárgykörben készültek
• ha szereted a francia filmeket

 amerikai vígjáték, 96 perc, 2016, 12 éven felülieknek

Bobby Dorfman New Yorkból Los Angelesbe költözik, hogy szerencsét próbáljon. Egyedül nem igazán talál munkát, de tehetős bácsikája Phil – hosszas könyörgés után – felkarolja, maga mellé veszi lótifutinak, és bemutatja a filmes világ hírességeinek. Ám Bobby nem az állástól a legboldogabb, hanem Phil bácsi titkárnőjétől, Vonnietól, akibe az első pillanatban reménytelenül beleszeret. Sajnos pechére viszont a lánynak már van barátja, így türelmes várakozik a háttérben, s mikor szakítanak akkor csap le rá. Kapcsolatuk jól alakul, Bobby el akarja venni feleségül, visszamenni vele New Yorkba, és beszállni bátyja kissé kétes alapokon nyugvó bárjába. Azonban pár nappal a költözés előtt kiderül, hogy Vonnie volt barátja nem más, mint Phil bácsi, aki végre elszánta magát: elválik feleségétől, és feleségül veszi Vonniet. Bobby egyedül költözik hát, és beleveti magát a bár körüli teendőkbe. Persze a szórakozóhellyel semmi rossz nem történhet, hiszen bátyja, Ben nem riad meg az emberöléstől sem, ha az hozzásegíti a haszonszerzéshez. Kettejük ismerősi körei így itt találkoznak, egy asztalhoz ülnek hollywoodi sztárok és a new yorki gengszterek. Bobby itt ismeri meg feleségét, Veronicát is, akitől gyereke is születik, úgy tűnik minden jól megy, mikor Bent letartóztatják és halálos ítéletet szabnak ki rá emberölés miatt. Így Bobbyra szakad az egész bár, és utolsó kis csavarként még Phil bácsi és Vonnie is megjelenik a színen, hogy Bobby és a lány még egyszer egymásba gabalyodjanak.

Kezdjük a legfontosabbal: ez volt a legjobb film, amit 2016-ban láttam. Taps és gratuláció, fantasztikus lett. Mindezek mellett azért fontos tudni, hogy Woody Allen mind színészként mind rendezőként az örök kedvencem, így csöppet elfogult vagyok az irányában (természetesen tudok olyan filmet mondani tőle, amit borzalmasan untam, de erről majd máskor). Mérhetetlen meglepetés volt számomra, hogy visszanyúlt a 20 évvel ezelőtti stílusához. Ez most nem olyan, mint azok a filmek, amiket a közelmúltban csinált, nem egy Vicky, Christina, Barcelona; nem egy Éjfélkor Párizsban;  nem egy Blue Jasmin. Ez az a tipikus régi fajta Woody Allen film, ami elsőre az eszünkbe jut. Tökéletesen az Annie Hall, Játszd újra Sam!, Amit tudni akarsz a szexről, Agyament Harry vonalon mozog, behelyezhető a sorozatba. Szóval gyakorlatilag az Agyament Harry óta, 1997 óta nem csinált ilyen filmet, húsz év kihagyás után ez elég megdöbbentő volt számomra, de a lehető legpozitívabb értelemben. De nem csak halvány áthallások vannak a filmben, egész konkrét utalásokat is ad, például mikor a film elején Bobbynak még nincs munkája, nagyon unatkozik, és a bátyja unszolására életében először felhív egy kurvát. A lány sajnos két órát késik, ráadásul ez az első alkalom, hogy pénzért csinálja, szóval Bobbynak minden szempontból elmegy a kedve a szextől, csak le akarja tudni a dolgot, de a lány ezen meg kiborul, hogy biztos csúnya, és nem vonzó. Egy teljesen tipikus huzavona alakul ki, aminek a végén Bobby a lány kezébe nyom egy köteg bankót, és azt mondja: fogd a pénzt és fuss! (1969-es filmének címe)

A főszereplő Bobby Dorfmant Jesse Eisenberg játssza (The double, Social network, Zombiland, Szemfényvesztők), akiről egész eddig úgy gondoltam, hogy méltatlanul nagy figyelmet kap, annyira azért nem játszik jól, mint ahány fontos szerepet kapott, de most rácáfolt minden eddigi meglátásomra. A szerepet gyakorlatilag magára írta Woody Allen, és Jesse Eisenberg ennek megfelelően tökéletesen megtanulta, hogyan gesztikulált, mozgott a régi filmjeiben. Parádés. A legapróbb mozdulatig tökéletes munka, amit csinál egy az egyben, mintha a fiatal Woody Allent látnám. Persze ezzel az egésszel együtt jár az is, hogy nem igazán van története a filmnek. Ez egy rakás eszméletlenül vicces jelenet, szituáció egymás után, de igazából nem tart A-ból B-be a történt, ilyen szempontból nem fogok tudni sokat mondani a filmről.

Természetesen ebből a filmből sem maradhat ki a zsidó vonal, kívülről belülről megvannak az ehhez tartozó poénok. Dorfmanék egy zsidó család, és még külön viszály is van Bobby apja, és sógora Phil bácsi között, hogy ki a jó zsidó és ki a rossz zsidó. Az összes sztereotípia a sóherségről, kereskedésről, háttérhatalomról és minden egyébről elhangzik, amit én személy szerint szórakoztatónak tartok, az önirónia minden fajtája mérhetetlenül mulattat. Különösen vicces, mikor Bent halálra ítélik, és a végrehajtás előtt a börtönben kikeresztelkedik, mert a zsidóknál nincs mennyország, és hát akkor mégiscsak jobban megéri kereszténynek lenni, ha ott az élet után jön valami. Persze ettől a család teljesen összeomlik, el se tudják dönteni, hogy mi a rosszabb, hogy kikeresztelkedik, vagy hogy ki fogják végezni. Az apja mondja is az anyjának, hogy egyébként is fene rossz dolog ez a vallás, nem is érti miért imádkozik 60 éve, ha sosem kap válasz, mire jön a bölcs felelet: ha nincs válasz az is válasz.

Külön említést igényel a film első fele, a Los Angelesben játszódó részek. Egészen egyszerűen annyira jól megszerkesztett minden jelenet, hogy észre sem veszi az ember, hogy telik az idő, ugyanakkor a költözéskor teljesen azt hittem, hogy itt lesz a vége a filmnek, mert olyan lezártnak és teljesnek tűnt, de persze kétség nem fér hozzá, hogy a new yorki részek nem elvettek a film értékéből, hanem hozzá tettek. Itt van ugyanis ez a szituáció, hogy Bobby az első találkozásukkor beleszeret Phil bácsi titkárnőjébe Vonnieba, aki nagyon hamar tisztázza, hogy barátja van, de szeretne jóban lenni Bobbyval. Sokáig mi, a nézük se tudjuk, hogy ez a bizonyos barát Phil bácsi, akivel titokban jár össze, sötét kocsmákban találkozgatnak, a férfi folyton ígérgeti, hogy elválik a feleségétől, és feleségül veszi őt. Aztán az egyéves évfordulójukra (papírlakodalom), Vonnie egy Rudolph Valentino szerelmeslevelet vesz ajándékba a férfinak, akinek gyönyörű időzítéssel pont ekkor jut eszébe, hogy szakítani kellene a lánnyal, és meg is teszi. Ebből a kellemetlen szituációból Vonnie egyenesen az unokaöcs karjaiba menekül, s a narrálás tanúsága szerint bele is szeret. Aztán itt veszi kezdetét egy csodás szituációs komédia, ugyanis a két férfi nem tud arról, hogy mindketten ugyanazt a nőt szeretik, s mindketten úgy gondolják, a másiknak mesélik majd el szerelmi ügyeiket. Phil bácsi elmondja, hogy elválik a feleségétől, mert beleszeretett valakibe, és csak reménykedik, hogy még szereti őt a lány és nem talált mást. Mivel Bobby nem tud róla, hogy az illető hölgy Vonnie, tovább meséli ezt neki, így a lány két tűz közé kerül, de egyik férfinak se mondja el, ki a bizonyos másik az életében. Majd Bobby elmeséli Phil bácsinak, hogy Vonnieval elköltöznek New Yorkba és összeházasodnak, és pont ekkor meglátja a Rudolph Valentino levelet bácsikája irodájában, így kettejüknek egyszerre gyakorlatilag esik le a húsz fillér. Vonniera marad a döntés, s végül Phil bácsit választja.

Nagyon tartottam tőle, milyen lesz Vonniet alakító Kristen Stewart, a Twilight sorozat felejthetetlen főhősnője, talán csak ilyen hírességvadászat miatt került be a csapatba, de azt kell mondjam színészkedett. Rendben, a száját továbbra sem tudja becsukni, amit az ember vagy megszokott már (igen, bevallom én is láttam az összes Twilight filmet, mint gyakorlatilag minden lány, aki 1990 és 2000 között született, és szerintem jó pár fiú is), vagy örökkön örökké idegesíteni fogja, de ezt leszámítva valóban egy karaktert alakít és nem egy beszélő fatuskót, ami nagy-nagy megkönnyebbülés. Még olyan jelenetek is voltak, amikben kifejezetten jól játszott, rém szórakoztató volt.

Akkor itt a színészek vonalán egy kis háttér sztori: Phil bácsit eredetileg Bruce Willis játszotta volna (lássuk be, Kristen Stewart után epekedve nem vicces, egyenesen komikus és szürreális lett volna), de egy másik szerep miatt visszamondta a filmet, így esett a választás Steve Carell-re, aki bár sokkal jobb, de még ő is kissé furcsa a korábbi filmjei miatt, a kelleténél talán többször ugrott be a Gyógyegér vacsorára.

Igazából mindenki nagyon jól játszik, még azoknak a szereplőknek is jól körvonalazott személyisége, szerepköre van, akik csak 1-2 percre jelennek meg. Mindenki jól megjegyezhető, senki nem veszi félvállról a munkát, nem látszik senkin, hogy jaj, csak mellékszerepet játszom, minek adjak bele mindent?

Külön említést érdemel a felvétel, mert több, mint csodás lett. Régi fényképet, filmet idéző színekkel készült a film, egyszerűen mesés, ugyanígy a ruhák és díszletek is, egyszerűen pazar. Nem is szólva a zenékről, ami minden Woody Allen filmben igazán hatásos és megkomponált, persze lehet az is rásegít, hogy szeretjük a jazzt, de az egész film alatt egymás térdén doboltuk a ritmust. Ennek örömére ide is teszem az előzetest, hogy kicsit belepillanthassatok a csodába:

Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni, bár igazából ezt sem a filmhez, csak a magyarországi forgalmazóhoz: mi ez a szinkron??? A narrátor az eredetiben Woody Allen, akit a magyar változatban Papp János szinkronizál, de miért is? Egyetlen korábbi filmjéhez sem ő szinkronizált, tökéletesen idegen, egy pillanatig sem hasonlít. Kern András szinkronnal sokkal hasonlóbb lett volna a hanglejtés, a stílus, meg őt már úgy megszoktuk, hiszen kb. 70%-ban ő adta Woody Allen hangját. Vagy Szacsvay László is lehetett volna, ő is szinkronizálta párszor, de most előhúzni a kalapból valakit, aki tökéletesen karakteridegen… A többi magyar hang is időnként és helyenként furcsa. És azt egyáltalán nem értem, miért nincs egyetlen mozi sem, ami eredeti hanggal játszaná ezt a filmet? Még művész mozikban is kizárólag szinkronnal látható. Szóval esélyem sem volt eredetiben nézni, ami egy elég nagy mínusz pont.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (vígjáték)?  Nagyon intelligens humora van, végre egy film, ahol nem fingós poénokon röhögünk, meg azon, hogy egy szereplő leesik a lépcsőn, DE rengeteget nevettünk, nagyon jó.

Milyen a képi világ? Gyönyörű. A színek a képek, a háttér a ruhák, minden meg van tervezve és tökéletes is lett.

Milyen a hangzás? Imádtam a film zenéjét, utána meg is hallgattam egy 2 órás válogatást Woody Allen filmek zenéjéből. Viszont a szinkron borzalmas.

Milyen a történet? A történet inkább eszköz, nem különösebben fantasztikus, de talán nem is kell annak lennie, de a jelenetezés megnyerő.

Milyenek a színészek? Mindenki remekül játszik. Jesse Eisenberg különösen fantasztikus, már csak miatta megéri megnézni.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha Woody Allen rajongó vagy
• ha moziba szeretnél menni az elkövetkező pár hétben, és nem érdekel a Doctor Strange
• ha odáig vagy a jazzért, az OT autókért, és ’30as évek Amerikájáért
• ha szereted a szituációs komédiákat
• ha másfél órán keresztül nevetni szeretnél
• ha érdekel, hogy melyik film tetszett nekem a legjobban 2016-ban