francia filmdráma, 105 perc, 2015, 12 éven felülieknek

Igaz történet alapján. Magatartási és tanulási nehézségekkel küzdő, nagyon vegyes vallási összetételű gimnáziumi osztály történelem tanára és osztályfőnöke lesz Anne Guegen. A többi tanárral ellentétben nem hajlandó lemondani az osztályról, elhatározza, hogy kizökkenti őket és felkelti az érdeklődésüket: nevezi őket egy versenyre a holokauszttal a deportálással kapcsolatban. A közös munka összekovácsolja a csapatot, megváltoztatja a világnézetüket és komoly tanulásra ösztönzi őket, a végén még a versenyt is megnyerik.

Mielőtt elkezdenék a filmről beszélni, csak pár szót: nagyon igyekszem majd elsősorban a filmről beszélni, és nem feltétlenül ideológiákról élményekről beszélni, de ez nagyon nehéz nekem, mert a világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom a holokausztot, amiről szerintem méltatlanul kevés szó esik a közoktatásban. Az egyik középiskolai töritanáromtól meg is kérdeztem, mikor tanultuk – olyan távolságtartónak, szenvtelennek éreztem az egészet, ennyi és ennyi ember, itt és itt meghalt, a rasszizmus rossz, mintha tényleg semmi más nem volna, csak másfél oldal egy történelemkönyvben -, hogy ennyi volt az egész, vagy fogunk Rendesen is tanulni a holokausztról? Azt mondta, hogy ő ennyire gondolt, mert úgy is tanultuk nyolcadikban, meg annyit hallunk róla, biztos tud róla mindenki mindent. Nem emlékszem pontosan mit mondtam, de közepesen tiszteletlenül közöltem, hogy ezt nevetségesen kevésnek érzem, és igen, akkor is beszélnünk kell róla, ha nehéz, ha pityeregni fognak a lányok. Másnap óra elején lehetett írni neki egy fogalmazást, 3 téma közül lehetett választani, a másik kettőre nem emlékszem, de az egyik – amiről írtam – az volt, hogyan kellene tanítani a holokausztot. És ezután tényleg beszéltünk róla, és tényleg néztünk filmet és képeket, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. Nem azért, amit tanított, hanem azért, amit tett, hogy kikérte a véleményem, és nem csak látszólag, hanem valóban, és tett azért, hogy jobbnak érezzem, amit csinál. Szóval akkor írtam elég sok mindent, de most úgy gondolom – és ezért a hosszas bevezető -, hogy így kellene tanítani a holokausztot, mint ebben a filmben.

Ha a filmet, mint szórakoztató eszközt tekintjük, ez bizony csak egy erős közepes. A holokauszt filmek kategóriájában is igencsak hátracsúszna, de azt hiszem remek oktató film. Sokáig gondolkoztam azon, hogy a rengeteg nyitva hagyott kérdés, ez az egész kerettörténet, vajon szándékos-e. Direkt nem ad válaszokat, hogy a néző gondolkodhasson, esetleg nem mer állást foglalni, vagy a történet csúszik el valahol. Sok ponton naiv kedvességgel megajánlanám, hogy gondolkodtatni akar, de néhány helyen azt hiszem feleslegesen elvarratlanok szálak.

Rögtön a nyitójelenet válasz nélküli, a történethez egyáltalán nem csatlakozó. Két nő vitatkozik egy tanárral, el akarják kérni egyikük érettségi bizonyítványát, de nem kaphatják meg, mert hijabot viselnek, a francia törvények alapján pedig tilos ebben járni iskolába. Elhangzik a jogos érvelés, a lány már nem az iskola diákja, nem köteles többé annak öltözködési rendjéhez alkalmazkodni. Végül az igazgatótól is megerősítést nyer, nem kaphatják meg az érettségit, ha nem veszik le a kendőt. Eszméletlen erős jelent, jól kitalált, és teljesen fellelkesültem, hogy erről is szó lesz, de sajnos nem. Nem derül ki mi lett a lánnyal, a kendőről több szó nem esik.

Valamelyest még ennek a folytatása a beiratkozás napja, a reggeli procedúra: mindenkivel levetetnek mindent, ami a vallási hovatartozására utal. Kendőt, keresztet, sapkát stb. Ez a felesleges erőszak, amivel nem egyenlőkké, hanem egyformákká akarják tenni a diákokat, igazából az első pillanatban csődöt mond. Nem kell ahhoz se kereszt, se kendő, se semmi egyéb, hogy mindenki tudja egymásról, hová tartozik. Ez inkább csak állandó küzdelmeket hoz létre: ki mennyit enged, ki mennyit hajlandó feladni a hitéből, mennyire érzi kötelességének, hogy megtagadja önmagát.

Az első találkozásuk az osztályfőnökkel egy harc, bizonyos szinten egy katasztrófa. Ki nem került abba a fakultációba, amibe akart, névsorolvasás, és küzdelem, hogy levegyék a sapkát, letegyék a telefont, kiköpjék a rágót stb. Igazából nem értem, hogy hoz ki a film egy pozitív karaktert Guegenből, aki nekem az első pillanattól szinte az utolsóig antipatikus. Esküszöm pont azt éreztem a film elején, hogy ennek az idegesítő, fontoskodó nőszemélynek már dafke se fogadnék szót. Lehet még túl élénken élnek bennem a középiskolai élményeim és küzdelmeim, hogy ezt objektíven ítélhessem meg.

Először a kereszténységről beszél az osztálynak, rengeteg vitát robbantva ki, mivel a többség muszlim. Egy templomba is elviszi őket, ahol szerintem egy meglehetős erőltetett mondatot hallhatunk az egyik sráctól:

Itt a férfiak és a nők egy oldalon állnak? Nem tudom, sosem voltam templomban, azt sem tudtam, hogy bejöhetünk.

Igen, abszolút elismerem, hogy a legtöbb vallás szokásairól nagyon keveset tudok (ezt is hangoztattam rengeteget a gimiben, hogy túl sokat tanulunk a kereszténységről, míg más vallásokról gyakorlatilag semmit), persze szégyellem is, de pont ezért mert gyakorlatilag az egész európai oktatásrendszer arra épül, hogy a csapból is a kereszténység folyik, én nem tudom elhinni, hogy egy 16-18 éves fiatal ne tudja, hová lehet állni egy templomban. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez mégis így van, csak gyakorlatilag lehetetlennek érzem.

Guegennek meghal egy rokona, így helyettesíteni kell, de minden más tanárt tökéletesen kikészít az osztály. Ez is egy ilyen levegőben lógó szál marad, kedvesen annyival intézi el a film, hogy egy kollégája odamegy Guegenhez, hogy hallottam, hogy meghalt az anyád, részvétem, főleg, hogy az osztályod is kezelhetetlen. Hogy mi?? 1) mire volt jó, hogy beletették, hogy meghalt az anyja? 2) ha már beletették, miért nem kezelték a helyzetet? Na szóval ezen a ponton jön be a verseny ötlete, a tanárnő témát is ad „Gyerekek és fiatalok a koncentrációstáborokban.” És ezen a ponton tesz fel egy lány egy olyan kérdést, amit én is marha szívesen feltettem volna a film készítőjének:

Miért beszélünk folyton a zsidókról, ha alig van közöttünk zsidó?

Mármint persze nem konkrétan ezt a kérdést, de a film szinte végig a muszlimokat érő igazságtalan zaklatásokat mutatja be. Ha már vallási problémákat akar kezelni, miért nem kezeli a meglévőket? Egy lányról mondják ki konkrétan, hogy zsidó, igazából ennek sincs jelentősége, mint ahogy gyakorlatilag egyik diák karaktere sincs pontosan kidolgozva. Miért nem lehet ez a film az ami? Miért van szükség a holokauszt köntösére ahhoz, hogy aktuális problémákról beszéljünk?

Szóval elsőre mindenki kiugrik, nem akarnak plusz feladatot, úgy sem sikerülhet. Összesen ketten jelennek meg a foglalkozáson, majd valamilyen újfent ismeretlen módon egyszer csak besétál az egész osztály. Csoportokban kell dolgozniuk, könyveket olvasnak el, filmeket néznek meg, kiállításokra járnák, beszélnek egy túlélővel és ahogy egyre mélyebbre merülnek a borzalmakban, úgy lesz egyre fontosabb számukra a téma, magukénak érzik. Mindenki hozzátesz valamit, ami őt különösen izgatja, tetovált kezekről képeket, rajzokat, fényképeket, s egy idő után mindannyikhoz tartozik egy gyerek, aki megjárta a haláltábort és valamilyen feljegyzés, rajz, emlék maradt utána.

Közben lezajlik egy teljesen felesleges értekezlet a tanárok, a szülők és a diákok között, ahol a szülők szeretnék, ha nem csak a kendőt, de a hosszú szoknyát is kitiltanák az iskolából, de az első jelenetben negatív figurának beállított igazgató ebbe már nem megy bele, mert ez akár divatnak is felfogható. (Halkan megjegyzem hordanak nők divatból is kendőt) Meg arról, hogy az egyik srác túl sokat hiányzik, de ezt akár el is lehet nézni, hiszen beteg az apja.

Körülbelül innentől kezdve a nem a holokauszthoz tartozó részek menthetetlenül szétcsúsznak, felvillanthatnék még itt képeket alkoholista anyákról, meg utazás alatt gondozott papagájról, de igazából nem lenne értelme, mindannyiszor csak azt tudom elmondani, mennyire befejezetlenek, képszerűek a diákok.

Külön kiemelném, hogy a történet vége mérhetetlen nyálas. Egy olyan osztályban, ahol 10 ember bukásra áll több tárgyból, és alapvetően nehezen kezelhető mindenki, összehozni egy olyan projektet ami egy mérhetetlen nívós verseny (miniszterek vannak jelen a díjátadón) első helyezettje lesz, kicsit rózsaszín és szivárványszagú nekem. Ahogy a film végét is furcsállom. Az utolsó jelent, ahogy a következő osztályát megkapja Guegen, és elmondja szóról szóra ugyanazt a szöveget, mint a film elején ennek az osztálynak. Lehet ez csak keretes szerkezetet szeretett volna adni, vagy bemutatni, hogy nála minden osztály egyenlő esélyekkel indul, de belőlem pont azt váltotta ki, hogy de akkor ez az osztály nem volt egyedi, nem volt különleges, nem volt mindenki személyenként kezelve.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)?  A holokausztról szóló részek valóban szívfacsaróak, a kerettörténet is fontos kérdéseket tesz fel, de sajnos szétesik

Milyen a képi világ? Nincs rá jobb kifejezésem: európai filmes képi és színvilága van.

Milyen a hangzás? Meglepően jó zenéje van a filmnek, nem csak háttérzaj, hanem valóban jelentést hordoz, általában egy szál zongora. Zeneszerzője az a Ludovico Einudi, aki a Fekete hattyú előzeteséhez, és az Életrevalókhoz is készített zenét.

Milyen a történet? Kicsit rózsaszín, és kicsit szétesik, nem a legjobb.

Milyenek a színészek? Szinte megjegyezhetetlen mindenki. Túl sokan vannak és senki nem emelkedik ki igazán.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha szeretnél elgondolkozni
• ha nem bánod, hogy felkavar a holokauszt témája
• ha kifejezetten érdeklődsz a filmek iránt, amik ebben a tárgykörben készültek
• ha szereted a francia filmeket

 amerikai vígjáték, 96 perc, 2016, 12 éven felülieknek

Bobby Dorfman New Yorkból Los Angelesbe költözik, hogy szerencsét próbáljon. Egyedül nem igazán talál munkát, de tehetős bácsikája Phil – hosszas könyörgés után – felkarolja, maga mellé veszi lótifutinak, és bemutatja a filmes világ hírességeinek. Ám Bobby nem az állástól a legboldogabb, hanem Phil bácsi titkárnőjétől, Vonnietól, akibe az első pillanatban reménytelenül beleszeret. Sajnos pechére viszont a lánynak már van barátja, így türelmes várakozik a háttérben, s mikor szakítanak akkor csap le rá. Kapcsolatuk jól alakul, Bobby el akarja venni feleségül, visszamenni vele New Yorkba, és beszállni bátyja kissé kétes alapokon nyugvó bárjába. Azonban pár nappal a költözés előtt kiderül, hogy Vonnie volt barátja nem más, mint Phil bácsi, aki végre elszánta magát: elválik feleségétől, és feleségül veszi Vonniet. Bobby egyedül költözik hát, és beleveti magát a bár körüli teendőkbe. Persze a szórakozóhellyel semmi rossz nem történhet, hiszen bátyja, Ben nem riad meg az emberöléstől sem, ha az hozzásegíti a haszonszerzéshez. Kettejük ismerősi körei így itt találkoznak, egy asztalhoz ülnek hollywoodi sztárok és a new yorki gengszterek. Bobby itt ismeri meg feleségét, Veronicát is, akitől gyereke is születik, úgy tűnik minden jól megy, mikor Bent letartóztatják és halálos ítéletet szabnak ki rá emberölés miatt. Így Bobbyra szakad az egész bár, és utolsó kis csavarként még Phil bácsi és Vonnie is megjelenik a színen, hogy Bobby és a lány még egyszer egymásba gabalyodjanak.

Kezdjük a legfontosabbal: ez volt a legjobb film, amit 2016-ban láttam. Taps és gratuláció, fantasztikus lett. Mindezek mellett azért fontos tudni, hogy Woody Allen mind színészként mind rendezőként az örök kedvencem, így csöppet elfogult vagyok az irányában (természetesen tudok olyan filmet mondani tőle, amit borzalmasan untam, de erről majd máskor). Mérhetetlen meglepetés volt számomra, hogy visszanyúlt a 20 évvel ezelőtti stílusához. Ez most nem olyan, mint azok a filmek, amiket a közelmúltban csinált, nem egy Vicky, Christina, Barcelona; nem egy Éjfélkor Párizsban;  nem egy Blue Jasmin. Ez az a tipikus régi fajta Woody Allen film, ami elsőre az eszünkbe jut. Tökéletesen az Annie Hall, Játszd újra Sam!, Amit tudni akarsz a szexről, Agyament Harry vonalon mozog, behelyezhető a sorozatba. Szóval gyakorlatilag az Agyament Harry óta, 1997 óta nem csinált ilyen filmet, húsz év kihagyás után ez elég megdöbbentő volt számomra, de a lehető legpozitívabb értelemben. De nem csak halvány áthallások vannak a filmben, egész konkrét utalásokat is ad, például mikor a film elején Bobbynak még nincs munkája, nagyon unatkozik, és a bátyja unszolására életében először felhív egy kurvát. A lány sajnos két órát késik, ráadásul ez az első alkalom, hogy pénzért csinálja, szóval Bobbynak minden szempontból elmegy a kedve a szextől, csak le akarja tudni a dolgot, de a lány ezen meg kiborul, hogy biztos csúnya, és nem vonzó. Egy teljesen tipikus huzavona alakul ki, aminek a végén Bobby a lány kezébe nyom egy köteg bankót, és azt mondja: fogd a pénzt és fuss! (1969-es filmének címe)

A főszereplő Bobby Dorfmant Jesse Eisenberg játssza (The double, Social network, Zombiland, Szemfényvesztők), akiről egész eddig úgy gondoltam, hogy méltatlanul nagy figyelmet kap, annyira azért nem játszik jól, mint ahány fontos szerepet kapott, de most rácáfolt minden eddigi meglátásomra. A szerepet gyakorlatilag magára írta Woody Allen, és Jesse Eisenberg ennek megfelelően tökéletesen megtanulta, hogyan gesztikulált, mozgott a régi filmjeiben. Parádés. A legapróbb mozdulatig tökéletes munka, amit csinál egy az egyben, mintha a fiatal Woody Allent látnám. Persze ezzel az egésszel együtt jár az is, hogy nem igazán van története a filmnek. Ez egy rakás eszméletlenül vicces jelenet, szituáció egymás után, de igazából nem tart A-ból B-be a történt, ilyen szempontból nem fogok tudni sokat mondani a filmről.

Természetesen ebből a filmből sem maradhat ki a zsidó vonal, kívülről belülről megvannak az ehhez tartozó poénok. Dorfmanék egy zsidó család, és még külön viszály is van Bobby apja, és sógora Phil bácsi között, hogy ki a jó zsidó és ki a rossz zsidó. Az összes sztereotípia a sóherségről, kereskedésről, háttérhatalomról és minden egyébről elhangzik, amit én személy szerint szórakoztatónak tartok, az önirónia minden fajtája mérhetetlenül mulattat. Különösen vicces, mikor Bent halálra ítélik, és a végrehajtás előtt a börtönben kikeresztelkedik, mert a zsidóknál nincs mennyország, és hát akkor mégiscsak jobban megéri kereszténynek lenni, ha ott az élet után jön valami. Persze ettől a család teljesen összeomlik, el se tudják dönteni, hogy mi a rosszabb, hogy kikeresztelkedik, vagy hogy ki fogják végezni. Az apja mondja is az anyjának, hogy egyébként is fene rossz dolog ez a vallás, nem is érti miért imádkozik 60 éve, ha sosem kap válasz, mire jön a bölcs felelet: ha nincs válasz az is válasz.

Külön említést igényel a film első fele, a Los Angelesben játszódó részek. Egészen egyszerűen annyira jól megszerkesztett minden jelenet, hogy észre sem veszi az ember, hogy telik az idő, ugyanakkor a költözéskor teljesen azt hittem, hogy itt lesz a vége a filmnek, mert olyan lezártnak és teljesnek tűnt, de persze kétség nem fér hozzá, hogy a new yorki részek nem elvettek a film értékéből, hanem hozzá tettek. Itt van ugyanis ez a szituáció, hogy Bobby az első találkozásukkor beleszeret Phil bácsi titkárnőjébe Vonnieba, aki nagyon hamar tisztázza, hogy barátja van, de szeretne jóban lenni Bobbyval. Sokáig mi, a nézük se tudjuk, hogy ez a bizonyos barát Phil bácsi, akivel titokban jár össze, sötét kocsmákban találkozgatnak, a férfi folyton ígérgeti, hogy elválik a feleségétől, és feleségül veszi őt. Aztán az egyéves évfordulójukra (papírlakodalom), Vonnie egy Rudolph Valentino szerelmeslevelet vesz ajándékba a férfinak, akinek gyönyörű időzítéssel pont ekkor jut eszébe, hogy szakítani kellene a lánnyal, és meg is teszi. Ebből a kellemetlen szituációból Vonnie egyenesen az unokaöcs karjaiba menekül, s a narrálás tanúsága szerint bele is szeret. Aztán itt veszi kezdetét egy csodás szituációs komédia, ugyanis a két férfi nem tud arról, hogy mindketten ugyanazt a nőt szeretik, s mindketten úgy gondolják, a másiknak mesélik majd el szerelmi ügyeiket. Phil bácsi elmondja, hogy elválik a feleségétől, mert beleszeretett valakibe, és csak reménykedik, hogy még szereti őt a lány és nem talált mást. Mivel Bobby nem tud róla, hogy az illető hölgy Vonnie, tovább meséli ezt neki, így a lány két tűz közé kerül, de egyik férfinak se mondja el, ki a bizonyos másik az életében. Majd Bobby elmeséli Phil bácsinak, hogy Vonnieval elköltöznek New Yorkba és összeházasodnak, és pont ekkor meglátja a Rudolph Valentino levelet bácsikája irodájában, így kettejüknek egyszerre gyakorlatilag esik le a húsz fillér. Vonniera marad a döntés, s végül Phil bácsit választja.

Nagyon tartottam tőle, milyen lesz Vonniet alakító Kristen Stewart, a Twilight sorozat felejthetetlen főhősnője, talán csak ilyen hírességvadászat miatt került be a csapatba, de azt kell mondjam színészkedett. Rendben, a száját továbbra sem tudja becsukni, amit az ember vagy megszokott már (igen, bevallom én is láttam az összes Twilight filmet, mint gyakorlatilag minden lány, aki 1990 és 2000 között született, és szerintem jó pár fiú is), vagy örökkön örökké idegesíteni fogja, de ezt leszámítva valóban egy karaktert alakít és nem egy beszélő fatuskót, ami nagy-nagy megkönnyebbülés. Még olyan jelenetek is voltak, amikben kifejezetten jól játszott, rém szórakoztató volt.

Akkor itt a színészek vonalán egy kis háttér sztori: Phil bácsit eredetileg Bruce Willis játszotta volna (lássuk be, Kristen Stewart után epekedve nem vicces, egyenesen komikus és szürreális lett volna), de egy másik szerep miatt visszamondta a filmet, így esett a választás Steve Carell-re, aki bár sokkal jobb, de még ő is kissé furcsa a korábbi filmjei miatt, a kelleténél talán többször ugrott be a Gyógyegér vacsorára.

Igazából mindenki nagyon jól játszik, még azoknak a szereplőknek is jól körvonalazott személyisége, szerepköre van, akik csak 1-2 percre jelennek meg. Mindenki jól megjegyezhető, senki nem veszi félvállról a munkát, nem látszik senkin, hogy jaj, csak mellékszerepet játszom, minek adjak bele mindent?

Külön említést érdemel a felvétel, mert több, mint csodás lett. Régi fényképet, filmet idéző színekkel készült a film, egyszerűen mesés, ugyanígy a ruhák és díszletek is, egyszerűen pazar. Nem is szólva a zenékről, ami minden Woody Allen filmben igazán hatásos és megkomponált, persze lehet az is rásegít, hogy szeretjük a jazzt, de az egész film alatt egymás térdén doboltuk a ritmust. Ennek örömére ide is teszem az előzetest, hogy kicsit belepillanthassatok a csodába:

Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni, bár igazából ezt sem a filmhez, csak a magyarországi forgalmazóhoz: mi ez a szinkron??? A narrátor az eredetiben Woody Allen, akit a magyar változatban Papp János szinkronizál, de miért is? Egyetlen korábbi filmjéhez sem ő szinkronizált, tökéletesen idegen, egy pillanatig sem hasonlít. Kern András szinkronnal sokkal hasonlóbb lett volna a hanglejtés, a stílus, meg őt már úgy megszoktuk, hiszen kb. 70%-ban ő adta Woody Allen hangját. Vagy Szacsvay László is lehetett volna, ő is szinkronizálta párszor, de most előhúzni a kalapból valakit, aki tökéletesen karakteridegen… A többi magyar hang is időnként és helyenként furcsa. És azt egyáltalán nem értem, miért nincs egyetlen mozi sem, ami eredeti hanggal játszaná ezt a filmet? Még művész mozikban is kizárólag szinkronnal látható. Szóval esélyem sem volt eredetiben nézni, ami egy elég nagy mínusz pont.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (vígjáték)?  Nagyon intelligens humora van, végre egy film, ahol nem fingós poénokon röhögünk, meg azon, hogy egy szereplő leesik a lépcsőn, DE rengeteget nevettünk, nagyon jó.

Milyen a képi világ? Gyönyörű. A színek a képek, a háttér a ruhák, minden meg van tervezve és tökéletes is lett.

Milyen a hangzás? Imádtam a film zenéjét, utána meg is hallgattam egy 2 órás válogatást Woody Allen filmek zenéjéből. Viszont a szinkron borzalmas.

Milyen a történet? A történet inkább eszköz, nem különösebben fantasztikus, de talán nem is kell annak lennie, de a jelenetezés megnyerő.

Milyenek a színészek? Mindenki remekül játszik. Jesse Eisenberg különösen fantasztikus, már csak miatta megéri megnézni.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha Woody Allen rajongó vagy
• ha moziba szeretnél menni az elkövetkező pár hétben, és nem érdekel a Doctor Strange
• ha odáig vagy a jazzért, az OT autókért, és ’30as évek Amerikájáért
• ha szereted a szituációs komédiákat
• ha másfél órán keresztül nevetni szeretnél
• ha érdekel, hogy melyik film tetszett nekem a legjobban 2016-ban

amerikai thriller, 96 perc, 2016, 16 éven felüliek számára

Vee a csendes lány a gimiben, akit hangos barátnője Syd beleránt egy netes játékba, amiben kihívásokat kell teljesítened időre. Persze az egészet fel kell venni videóra és tovább a netre. Ha elég ember nézi, amit csinálsz, akkor pénzt kapsz a teljesített küldetésért. Aztán van mégegy kis csavar, igazából csak akkor kapod meg lóvét, ha te nyered a játékot: ha téged néznek a legtöbben és soha nem adod fel.

Az ilyen típusú filmek bosszantanak a leginkább. A történet körülbelül 3 percenként hibás vagy közhelyes, nincs tanulság, és már az első percben tudod, hogy mi lesz a vége. DE!!! Ülsz és végignézed a másfél órát és egyszer sem jut eszedbe, hogy abbahagyd, pedig tisztában vagy vele, hogy ez egy rossz film. De azért most vegyük lépésről lépésre.

Vee középiskolás, visszahúzódó. Szeretne elköltözni, mikor majd egyetemre megy, de nem lehet, mert két évvel korábban meghalt a bátyja és az anyukája ezért őt a közelében szeretné tudni. Ne fáradjatok azzal, hogy megjegyzitek a háttér sztorit, mert egyetlen egyszer sem lesz lényeges a film során. Igazából kitaláltak valami nagyon tragikust, amit aztán fel se használtak. Oké… Arról, hogy apuka miért nincs arról egyáltalán nem tudunk semmit, ott már arra sem vették a fáradtságot, hogy történetet találjanak ki hozzá. Szóval egyszerűen csak nincs. Vee természetesen a suli focicsapatának kapitányába szerelmes, hiszen mi sem lenne egyértelműbb? Kezeket fel lányok, hányan voltatok szerelmesek az iskola focicsapatának kapitányába? Lehet, azért vagyok csak cinikus, mert mifelénk nem jellemző ez az iskolai focicsapatosdi, de hát mindegy is, nem nekem kell szerelmesnek lennem – szerencsére. Vee legjobb barátnője Syd pedig pompomlány (soha az életben nem fejezem be ezt, ha minden mondat után megállok eldobni az agyam, de most komolyan, más lehetőség nem volt???), aki – vele ellentétben – nagyon is bevállalós, és belekezd az idegpályába (annyira gagyin hangzik ez magyarul, hogy elmondhatatlan). Még el se indult szinte a film, de már láthatunk is egy csinos kis fenékvillantást, majd rögtön ezután szétrombolja Vee maradék önbizalmát is, odasétálván a focicsapat kapitányához, és megkérdezvén tőle, hogy nem randizna-e a barátnőjével, szóval szerencsétlen csajt a füle hallatára koptatják le. Ki csinál ilyet? Most már tényleg kezeket fel! Esküszöm rakok szavazást a cikk aljára, hogy hányan csinálnának ilyet, csak hogy tudjam, én vagyok e retardált, vagy a film…

Szóval a történet igazából itt kezdődik, Vee annyira felhúzza magát, hogy kitalálja beszáll a játékba. Azt hiszem ezen a ponton kell elmondjam, miért nem értek egyet a film koncepciójával, és miért tartom rettenetesen károsnak. Folyamatosan azt a szlogent hallgatjuk, hogy légy merész, lépj ki a komfortzónádból, kockáztass. Igen, jó, oké, ez a huszonegyedik század nagy szlogenje, mert már nem lehet mit mást kitalálni. Oké, már a huszadik századé is ez volt, mondjuk a hetvenes évektől, de ez most csapott át tökéletes ostobaságba. Egész egyszerűen a generációnk annyira unatkozik, hogy problémákat kell kitaláljon magának. „Nem kell sorkatonának állnom? Nem kell a harcmezőn szlalomoznom a golyók között? Ez így akkora szar… Nekem kell az adrenalin! Halálközeli élményeket akarok!” Gyakorlatilag erre igenel rá a film, ami egy elképesztően rossz dolog. Igen, időnként ki kell lépnünk a komfortzónánkból, de ez azt jelenti, hogyha tériszonyod van, azért időnként mégis menj fel a kilátóba, mert gyönyörű a kilátás (nagyon időnként, nagyon ritkán, lehetőleg inkább egyáltalán ne, látom én azt a google mapsen is…), vagy ha félsz ismerkedni emberekkel, akkor szólítsd meg végre a srácot/csajt, aki mellett 3 hónapja ülsz minden órán, vagy valami. És kurvára nem azt, hogy bekötött szemmel gyorsulj egy motorral százra! Jesszusom, az emberiség tökéletesen megérett a pusztulásra. Arról nem beszélve, hogy biztos vagyok benne, hogy vannak, akik játszanak ilyen játékkal.

Szóval Vee lesmárol egy vadidegent, és ezt máris 100+ ember nézi. Ne már!!! Elméletileg a játék csak New Yorkban él. Az potenciálisan 8,5 millió játékos. Persze ha az ember bekapcsolódik egy ilyenbe, biztos valami izgalmasat akar látni, szóval olyanokat néz, akik már megcsináltak dolgokat. Hogy lesz egy 10 perce aktív felhasználónak 100 fölötti nézettsége, baromság. Ja persze, és a sztori szerint a csávó várt rá, mert a játékosok azt találták ki, hogy összerakják őket. Tök izgisen hangzik, valami háttérszál, mi? Le kell lőnöm, NEM. Nem tudjuk meg, hogy miért. Csak, mert így volt kényelmes. Ebben a filmben nincsenek indokok. Szóval innentől kezdve párosban nyomják a hülyébbnél hülyébb feladatokat, amik vagy életveszélyesek, vagy maradandó nyomot hagynak, vagy csak erkölcsileg rossz döntések.

Vee egyébként nem akar nyerni, ő csak játszik, hogy bebizonyítsa, hogy képes rá. De az isten szerelmére, minek varratsz magadra egy tetoválást, amiről azt se tudod, hogy mi lesz, miért teszed kockára az életed, ha még a nyeremény sem kell?? Párezer dollárért is hülyeség lenne, de így meg mi is a mozgatórugó kérem? Ennyire azért csak nem jön be neki a Dave Franco, aki úgy látszik kezd ilyen ügyeletes jópasi lenni, legalábbis baromi sok filmben játszott mostanában sármos kis férfi istent, de nem értem mi indokolja ezt tulajdonképp? Ilyen szomorú mellizmokat még nem láttam. Úgy néznek ki, mint egy bánatos szempár.

Közben Syd bedurcizik azon, hogy Veenek több nézője van, mint neki, szóval bevállalja a számára legneccesebb küldetést, és megpróbál átsétálni 4 emelet magasan két ablak közé kirakott létrán. Ez már eddig is borzalmas, de legalább azt a magassarkút levehette volna, de most tényleg. Fájt volna az a plusz két iQ pont a karakternek? Tényleg? Ezzel kb párhuzamosan meghallgathatjuk, ahogy Vee élő adásban elmondja, mennyire szánalmas Syd, hogy folyton meggondolatlan dolgokat csinál, és neki mindig az árnyékban kell lennie. (Szerintem mondatonként össze tudnám ollózni ennek a filmnek a szövegét kb bármelyik három szabadon választott tini-gimi-„drámából”.) Aztán élőben is összevesznek, biztos, ami biztos örihari meg minden, ami kell (lelövöm a poént: ki fognak békülni).

Közben a srácról kiderül, hogy nem is az, akinek Vee megismerte (kerek három órája), hanem már korábban is játszott, a Seattleben, de ott feladta. Persze ebből hatalmas bizalmatlansági para lesz, akkora, hogy Vee szól egy rendőrnek, hogy létezik a játék, és veszélyes, ezzel megszegve a játék szabályait, és a játék csapdába ejti. De a faszomba is már, nem bírom megállni, hogy ne húzza fel magam teljesen. Mi az, hogy a játék? Egész a film végéig erre  vártam, hogy kiderüljön, ki a játék, ki zárja be, ki küldte a küldetéseket, ki rakja mindig pont helyére  szálakat. Aztán senki. Nem derül ki. De nem úgy, hogy muhaha, nem tudjátok meg, mert ebből lesz egy második rész, hanem nem érdekli a szereplőket, úgy csinálnak, mintha ezt a program csinálná, és azzal, hogy a programot lekapcsolják a végén, már meg is oldódott a dolog.

Még két szereplő van hátra, el sem hiszem… Van gonosz figuránk, a másik srác Seattle-ből, aki szintén feladta (hogy hogy nem, ott lehettek hárman a döntőben, itt csak ketten lehetne, micsoda véletlen). Szóval ő is a játék foglya, így ő is nyerni akar, hogy megmeneküljön. Végig akkora szemét, mint amilyennek a gonosz figuráknak kell, majd a végén át áll a „jó oldalra”. Feltehetően azért, mert Syd szexet ajánl neki, de hát erről se tudunk pontosan semmit.

Szóval az a terv, hogy a sok névtelen felhasználót nevesítik, és akkor már nem lesz akkora poén, hogy halálközeli állapotba sodorják a versenyzőket. Illetve a végén az nyer, aki lelövi a másikat. Le se írom hogy jutunk el idáig, mert annyira jelentéktelen a sztori szempontjából, de a játék mégis visszaveszi Vee-t (úgysincs rá magyarázat miért), és ő játszik döntőt a félnapos szívszerelmével. És sajnos hiába a tömegek haragos bíztatása, egyikük se lövi le a másikat 20 másodperc alatt. No hát, időhúzással kell valahogy előrukkolni Vee-nek, mert kedves kis barátja – akiről eddig még nem esett szó, de történetesen tökéletesen bele van esve Vee-be, még szép – „szerencsére járatos a sötét interneten”, így meg tudja hekkelni a komplett rendszert, hogy nyilvánosak legyenek a nevek (*sírás helye*). Szóval itt jön a képbea gonosz srác, aki úgy tesz, mintha lelőné Vee-t, majd a feloldódnak a nevek, és mindenki kap egy üzenetet, hogy teljesítette a küldetést, és gyilkos lett. És ettől mindenki úgy összeszarja magát, hogy kilép a játékból és hazamenekül.

Beszarás. Ez a film az oroszlánkirály és az éhezők viadala torzszülött gyermeke. Kész kiégtem. És még mindig nem értem miért, de le bírt kötni. Izgalmas volt. Borzalmas, de izgalmas.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (thriller)?  Ez egy akció film, véletlenül se thriller.

Milyen a képi világ? Változatos, nagyon modernnek akar tűnni azzal, hogy rávetíti a képre az alkalmazásban megjelenő szövegeket, de tükörképben, mintha mi a telefonban lennénk. Ez lehet jó vagy bosszantó koncepció, ízlés kérdése, én kicsit erőltetettnek éreztem helyenként.

Milyen a hangzás? Egy helyen vettem észre, hogy milyen jó zenét használ, kicsit mátrix utánérzésem lett tőle, de több helyen igazából nm tűnt fel, mi megy a háttérben

Milyen a történet? Botrányos, borzalmas, inkonzisztens, nagyon kiborított. Nagyon

Milyenek a színészek? Nem igényel nagy játékot egyik szerep sem, szóval isten igazából ez most nem egy releváns kérdés.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha biztos vagy benne, hogy nem jön majd meg a kedved ahhoz, hogy bekötött szemmel motorozz
• ha Dave Francot jó pasinak tartod ( az egy dolog, hogy nekem nem jön be, másnak tetszhet, ez is egy kategória)
• ha csak ki akarod üríteni a fejed
• ha annyira szidtam a filmet, hogy ezután már muszáj neked is látnod

spanyol romantikus dráma, 99 perc, 2014, 16 éven felülieknek

Költözz a párodtól 10 000 kilométerre. Ez volna a rövid válasz a film szerint. Bár ennél szerintem sokkal kevesebb kilométer is megteszi, de ez azért így mégis szebb cím, mint az 1317 km, vagy 215,5 km.

Alex és Sergio eldöntik, hogy gyereket akarnak, majd gyakorlatilag ezzel egyidőben Alex elfogad egy állást LA-ben, s ezzel tízezer kilométerre költözik. Egy évet kell kibírniuk távkapcsolatban, aztán folytathatják az addigi életüket Barcelónában. Legalábbis ez a terv, aztán szerencsére mégsem erről szól a film, hiszen az nagyon lehetetlen, unalmas és klisés volna. A távkapcsolat nem nagyon jön be, láthatjuk pillanatról pillanatra lebomlani az egészet, minden kételyt, ami a távkapcsolattal összefüggésben felmerül, és hát vége lesz.

Nagyon nehezemre esik azonosulni az egész szituációval, ezt az egész távkapcsolat dolgot egy elhibázott történésnek érzem. Nagyon rövid belátható ideig tartható, elég szörnyű, de hát valahogy átvészelik emberek, de hosszútávon baromi nagy hülyeség. Persze itt most illene mondanom, hogy tisztelet a kivételnek, és egyéb marhaságok, de nem fogom. Főleg, hogy a filmben egyik pillanatban még a gyerek nevéről beszélgetnek, egy fogmosással később meg a költözésről. Ahhoz képest milyen lassú a film néhány későbbi jelenete, ide is beférhetett volna még valami.

Elég jól szemlélteti a film a különböző problémákat, főleg, hogy jelzi, melyik esemény hanyadik napon történt. Az időeltolódást, hogy egy idő után nem lesz közös témájuk, mert nem csináltak dolgokat együtt, hogy időnként zavarják egymást a munkában, hogy Sergio nem ismeri Alex új barátait, és még sok minden. Aztán van egy pont, ahol valahogy nem úgy reagál a valóságra a film, ahogy várnám. Sergio megcsalja Alexet. Aztán semmi. Szó szerint semmi. Nem mondja el, nem derül ki, nem lesz lelkiismeretfurdalása. Öhm, akkor ez mire is volt jó? Oké, egy 20 másodperces kis snitt, de mi értelme volt? Sőt úgy ezek után kifejezetten támadó lesz Sergio magatartása, hogy túl sok dolog van a lakásban, ami emlékezteti Alexre, elkezd összetörni dolgokat. Mintha épp az ellenkezője történt volna. Mintha ki fordult volna a világ.

Aztán még több mélyrepülés, hosszú idő, hogy nem beszélnek, Alex elfelejti Sergio vizsgáját, és csak távolodnak és távolodnak és távolodnak. Majd egyszercsak Sergio megjelenik Alexnél, bejelentés nélkül, és hirtelen valósággá válik, amit a képernyőkön keresztül nem hittek el: hogy már nem tartoznak össze.

Ez most akkor egy dokumentumfilm a távkapcsolatokról? Félre értés ne essék, csöppet megkönnyeztem a végét, de azért mégis, semmi váratlan nem történt. Szép a történetvezetés, de nincs semmi, ami meglepne, amire ne számítottam volna. Vagy csak annyi, hogy nem happy end? Ez a film lényege, hogy bemutatja a rideg valóságot?

Azért azt is említsük meg, hogy mennyire frusztrált, hogy nem jutott eszembe közben, hogy honnan ismerős az Alexet alakító színésznő, aztán kiderült, hogy a Harry Potterben játszik, egész pontosan Tonks karakterét. Lényegesen jobban játszik ebben a filmben, amire szükség is van, hiszen két ember szerepel csupán, a nagyon  szíészi játékuk miatt tud érdekes mradni a 10 000 km.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (romantikus dráma)?  Azt a romantikus szót nagyon kivenném. Legalábbis nem azt kapjátok, amire számítanátok. Ez egy egészen sima dráma.

Milyen a képi világ? Rengeteg felvétel készül laptop kamerájával, skypeos minőségben, ami egy koncepció, nekem tetszik, a HD fanatikusoknak nagyon nem fog. Két lakásban játszódik az egész film, plusz egy kis google street view, szóval azért ne a látvány miatt nézzétek.

Milyen a hangzás? Van két visszatérő jó szám, de emlékezetem szerint nem használ háttérzenét a film, vagy ha igen, fel se tűnt olyan jelentéktelen.

Milyen a történet? Nagyon kiszámítható, kicsit dokumentumfilm szerű, de tanulságos, lehoz a földre.

Milyenek a színészek? Nagyon jók, jól működik a kettőjük egymásra hatása.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha nem zavar, hogy esélyed sincs magyarul megnézni, de még magyar felirattal se (2 éve várok rá, de még DVD-n se tudnám megvenni)
• ha nem élsz épp távkapcsolatban, mert akkor bőgni fogsz, és mindenben kételkedni fogsz, amit addig biztosnak hittél
• ha nem zavar, hogy kép nem csodás HD
• ha már eleged van a happy endekből
• ha akarsz egy kicsit gondolkodni

német-amerikai életrajzi dráma, 139 perc, 2015, 12 éven felülieknek

Snowden rájön, hogy az amerikai kormány tömeges megfigyelést végez szerte a világon. Nem csak célpont specifikusan, hanem egyszerűen válogatás nélkül mindent átkutat, e-maileket, chatet, közösségi hálókat, webkamerákat kapcsol be stb. Snowden úgy dönt, nem segédkezik tovább a privátszféra megsértésében és az alkotmánysértésben. Három újságíróval osztja meg tudását, és annak történetét, hogyan lett ilyen fiatalon kulcsembere a titkosszolgálatnak.

Nem szeretnék nagyon hosszan írni a filmről, leginkább azért, mert, nem rég került itthon moziba. Bár a sztorit lelőni nem igazán tudom, hiszen egy két éves esetről beszélünk, ami azért elég nagy port kavart. Minden esetre semmiképp ne menjetek el úgy megnézni, hogy halvány fogalmatok sincs a Snowden ügyről, mert nem fogja mélyrehatóan elmagyarázni a film, hogy mi hogyan, miért történik.

Őszintén szólva helyenként nem egészen értettem, hogy milyen rétegnek szól a film. Mármint, ha totál semmit sem értesz az informatikához, akkor azért ez a 139 perc elég lassan fog eltelni, és az egyetlen ütős a jelenet, a szexjelenet lesz, miközben Snowden azon agyal, vajon figyelik-e épp őket a laptopja kameráján keresztül. Ami valljuk be nem nagy esemény. Ha meg egészen járatos vagy, akkor viccesek lesznek a teljesen hasraütésszerűen választott parancsok a parancssorban, meg a titkosszolgálat egyik legmenőbb központjában a tetű lassan másoló windows 7-ek (!!!). És akkor csak nagyon kevés technikai bakit említettünk.

Persze mondhatnánk azt, hogy oké, oké, valahogy történt, nem így, de valahogy igen, és az átlag ember számára érthetővé kell tenni. De akkor meg minek is a film tulajdonképpen? Azt eddig is tudtuk, hogy „valahogy” történt. Azt meg igazán nem hiszem el, hogy úgy jutott ki a memóriakártya az adatokkal, hogy egy Rubik kockába rejtette, és az átvilágításkor odaadta a biztiőrnek, hogy addig játsszon vele. Szóval ez egyszerűen nonszensz. Ha ennyire egyszerűen kijátszható a titkosszolgálat egy hatalmas bázisa, akkor miért nem sétált be mindjárt pár terrorista a semmiből, hogy szeretnénk megnézni kicsit a gépeket, mi is ilyeneket szeretnénk otthonra, vagy nem is tudom…

Viszont Joseph Gordon-Levitt tökéletes választás Snowden szerepére, nagyon jól játssza a szociálisan kissé megrekedt zseni programozót. Bár én már annyira megszoktam az 500 nap nyárban alakított karakterként, hogy kicsit furcsa volt másban látnom. És akkor hozzárakják Shailene Woodley-t, akit a Csillagainkban a hiba és a Beavatott sorozat miatt sajnos sikerült ilyen gyerekszereplőként elkönyvelni, és a kapcsolatuknak olyan mérhetetlenül pedofil jellege lesz, holott a valóságban csak 10 év van közöttük.

Tegnap a Bridget Jones babát vár bejegyzésemben említettem, hogy ugyan az az ember, Craig Armstrong csinálta a két film zenéjét, szóval bizakodó voltam ezzel kapcsolatban is, hogy majd most is jó lesz. Sajnos ebben is csalódnom kellett. Egyszerűen drámaibb hatást akart elérni a zene, mint a képen láttunk, mint ami történt éppen. Mintha egy főzőműsor alá kevernénk a Bárányok hallgatnak zenéjét. Egész egyszerűen nem passzolt semmilyen szinten sem.

Őszintén szólva, csalódás nekem ez a film. Nem azt mondom, hogy nézhetetlen (eddig összesen három film volt életemben, amit képtelen voltam végignézni), egynek elmegy, de azt hiszem, nem érte meg moziban megnézni. Így pár óra elteltével sajnos azt kell mondanom, hogy nincs egyetlen olyan jelenet sem, ami beugrana, hogy hűűű ez nagyon klasz volt. Azt hiszem, lehetett volna még kicsit várni ennek a filmnek az elkészítésével, hogy valamivel távolabbról szemlélhessük az eseményeket, hogy látszanak a következmények, hogy több mindent el lehessen mondani egészen konkrétan, és ne csak ilyen sötétben tapogatózós, hát, vagy ez volt, vagy nem…. legyen a dologból.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (életrajzi dráma)? Pontatlan, a valóságtól helyenként lényegesen eltérő, ami zavaró, holott nagyon érdekes történetet dolgoz fel.

Milyen a képi világ? Megpróbáltak egy két menőnek látszó animációt belecsempészni, a kapcsolati hálók, a lehallgatások ábrázolására, de nem erőltették meg magukat különösebben.

Milyen a hangzás? Sajnos várakozáson alul, kifejezetten bosszantó.

Milyen a történet? Fontos és érdekes, de túl sok részletet titkolnak el, változtatnak meg.

Milyenek a színészek? Joseph Gordon-Levitt jól játszik, ügyesen elviszi a hátán a történetet.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha értesz kicsit az informatikához
• ha követted valamilyen szinten a Snowden ügyet
• ha már felkerült az internetre…

angol romantikus vígjáték, 123 perc, 2016, 16 éven felüliek számára

A mindenki által jól ismert Bridget már megint szingli. Munkahelyi kollégái és barátai nagyban bíztatják hát, hogy így betöltvén a 43-at, és egyre közelebb a magányos halálhoz, találjon magának valakit. A projekt olyan jól sikerül, hogy egy fesztiválon egy tökéletesen vadidegen pasival jön össze, egy keresztelőn pedig a mi kedvenc Darcy-nkkal. Ezzel persze semmi probléma, csakhogy becsúszott egy gyerek, akit így „idős anyaként”, már meg is szeretne tartani. No de ki az apa? Végülis mindegy, hiszen mindketten örülnek a hírnek, sőt, egyenesen versengenek Bridget kegyeiért.

A Bridget Jones naplója kultfilm, egyszerűen klasszikus. Sajnálom, hölgyeim és uraim, de minden pozitív vagy negatív felhang nélkül azt kell mondjam, azt a filmet szó szerint mindenki látta. Ki ne emlékezne az alakformáló nagyi bugyis jelenetre, vagy a tűzoltó rúdon lecsúszásra. Arról már nem is beszélve, hogy a mérhetetlenül vicces magyar szinkron egy csomó addig nem létező káromkodást hozott be a köztudatba, hogy a hosszú listából csak a basztikuli-t említsem meg. A folytatás, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! már nem volt ilyen fantasztikus, mondhatni felejthetőre sikerült. De ez a mostani simán megugrott a lécet.

A Bridget Jones babát vár megáll a saját lábán. Nem támaszkodik az előző részekre, nincsenek kikacsintások, nincsenek visszautalások az előzmény poénjaira, egyszerűen működik. A történt persze ugyanaz pepitában, mint a korábbiak voltak, de ez egyáltalán nem számít, hiszen a korábbiakat sem a mélyenszántó történet miatt kedveltük. Rendkívül vicces a történet. Nem tudom megmondani, mikor nevettem ennyit egy filmen. Túlzás nélkül mondhatom, két percenként szakadt a röhögéstől az egész mozi. Bridget karaktere megtartotta a rá jellemző jegyeket, és ez tökéletesen tudta vinni az eseményeket. A szétbakizott munka, amit végzett, az általános esetlenség, ahogy pocsolyába esik, vagy bent felejti a táskáját a bankfiókban, ahová a kártyája nélkül nem tud visszamenni, tökéletes poénforrások.

De hová lett Daniel (Hugh Grant)? Mivel az ilyen jellegű pletykák egyáltalán nem izgatnak, fogalmam sincs, hogy a színésznek derogált játszani a folytatásban, vagy tényleg túl akartak már lépni Daniel és Darcy csatáján, mindenesetre a történet szerint Daniel repülőgép balesetben meghal. Majd a film úgy záródik, hogy egy újságcikkben olvashatjuk, hogy egy évvel később mégis életben találták. Ha ez egy utalás arra, hogy lesz negyedik rész is, amikor visszatér ő is újra a képbe, akkor mérhetetlenül csalódott leszek.

Van azonban két új karakter, akik szuperül feldobják a történetet. Patrick Dempsey, akit eddig talán leginkább a sármjáért szerettünk (nem hittem el, hogy ez megtörténik, de mikor félmeztelenre vetkőzött, többen hangos sóhajtással fejezték ki tetszésük, szóval azért csöppet pusztulásra van ítélve a világunk), de itt vicces, jól játszik, Colin Firth igazából képtelen versenytársa lenni, egy darab száraz kóró Patrick Dempsey mellett. Főleg a szülésfelkészítős jelenetnél jön ki ez nagyon, mikor a vicc kedvéért Patrick Dempsey azt hazudja, hogy ők egy meleg pár, és Bridget a béranya. A másik fantasztikus újdonság a szülésznőt játszó Celia Imrie. Őt egyébként is stabilan, jól játszó színésznek tartom, de itt különösen jól hozta a figurát, a cinikus és pikírt megjegyzésekkel szurkáló dokit.

Az egyetlen, ami nem sikerült olyan parádésra, mint vártam „csak” egészen jó lett, az az anyuka szála. Megszokhattuk, hogy nála mindig valami vad és vicces történik, ezzel most is megpróbálkoztak egy választás keretein belül, de sajnos lássuk be, ez azért sehol sincs a teleshopos „mosolygólánytól”. Illetve még valami: atya úr isten de megöregedett Colin Firth és Renée Zellweger!!! Szinte rájuk se lehet ismerni. Van egy nagyon rövid, tényleg csak pár másodperces bejátszás az első részből, és annál szembesültem végképp, hogy mennyit változott a kinézetük.

Hatalmas pirospont viszont a zenéért! Tökéletesen kiválasztott, szituációhoz passzoló, populáris zenék voltak a filmben. Egyszerűen énekelni kellett őket. Minden alkalommal, pont eltalálták mi való oda. Köszönöm szépen Craig Armstrong (Igazából szerelem, Ray, A nagy Getsby, és a héten megjelent Snowden film, amit már nagyon várok)! Álljon hát itt Lily Allentől a Fuck You, amit azóta hallgatok, hogy kiléptem a moziból:

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (romantikus vígjáték)? Rendkívül vicces. Két óra garantált nevetés.

Milyen a képi világ? Nem kifejezetten meghatározó, de igényes.

Milyen a hangzás? Csodás, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Milyen a történet? Kicsit bugyuta, de lényegében jól működik.

Milyenek a színészek? Colin Firth borzalmas, nagyon kiöregedett ebből az egészből, de a többiek játéka kifejezetten jó.

Mikor ajánlom a filmet:

• kiváló első randi film, ezután garantáltan jó lesz a hangulat
• ha épp kövérnek, csúnyának és szerencsétlennek éreznéd magad, és leülnél valami elé egy doboz fagyival
• ha már az első Bridgetet is szeretted
• ha szeretnél jókat nevetni és kikapcsolódni

francia életrajzi dráma, 105 perc, 2009, 12 éven aluliak számára

Gabrielle Chanel élete, mielőtt ő lett volna a mindenki által ismert Coco Chanel. Egy lány, aki nővérével árvaházba kerül, majd nappal varrónő, éjszaka énekes lesz egy kávéházban. Itt találkozik Étienne Balsannal, akin keresztül megismerkedhet a felsőbb körök hölgyeivel és uraival, s ruhatárát darabokra vágva nekikezdhet saját ruháinak megtervezésébe. Itt ismerkedik meg Arthur ’Boy’ Capellel, az angol kereskedővel, akibe reménytelenül szeret bele, közös jövőjük nem lehet. Boy egy gazdag angol nőt vesz feleségül, hogy kárpótolja Cocot a szerető szerepért, anyagilag segíti nőt, hogy Párizsban megnyithassa első kalapszalonját, ezzel elindítva a sikerhez vezető úton.

A legkevésbé sem áll szándékomban arról írni, hogy mennyire követi vagy nem követi a valóságot a film, hogy ilyen volt-e Coco Chanel, vagy sem. Egyszerűen azt gondolom, hogy nem lehet megmondani, hogy a magánélete pont ezeket a lépéseket követte e, tényleg a filmben látható jelenetek vezették-e a döntéseit. Persze vannak teljesen kézzelfogható dolgok, amik nem igazak a filmben, példának okáért 4 testvére volt, és nem egy. Én csak a történetet szeretném látni és láttatni, és nem az igazi Coco Chanelt, ezt fontosnak tartom leszögezni.

- Ha unatkozom, vén vagyok.

- És ma hány éves?

– Legalább ezer.

Gabrielle a kávézóban találkozik Étienne-nel, aki nővére udvarlójának a barátja. Olyan érdekes ez az egész, hogy ők jóban lesznek. Coco kifejezetten ellenzi nővére kapcsolatát a báróval, de Étienne segítségét ő könnyedén kihasználja, hogy jobb helyen énekelhessen. Holott Étienne folyton örömlányokkal jár a kávézóba, s később, ígérete ellenére sem tud munkát szerezni Coconak, akit közben nővére cserben hagy, abbahagyja az éneklést és bárójáhozz költözik Párizsba. Coco egy ideig csak varrónőként dolgozik, majd mikor Étienne visszatér Párizs melletti kastélyába, kétségbe esik és utána megy. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire karakteridegen lépés. Coco folyamatosan arról beszél, hogy rossz függeni valakitől, hogy a szerelem bárgyú és ostoba dolog, mégis rátukmálja magát egy férfira, aki nem is igazán vágyik a társaságára, aki időről időre megalázza és úgy bánik vele, mint valami játékszerrel. Hát hol van itt az a híres feminizmus kérem szépen?!

Kölcsön adod két napra?

Étienne barátja Boy, első blikkre egy mérhetetlenül udvarias, jólelkű férfinak tűnik, bár lehet ez csupán a konkurenciához képest igaz. Pillanatok alatt beleszeret Cocoba, és a lány ugyan olyan durván löki el magától, mint kezdetben Étienne-t. Persze róla is hamar kiderül, hogy megvannak a maga titkai. Kölcsönkéri Cocot pár napra, ami már önmagában olyan borzalmas jelenet, hogy el sem tudom mondani. Egy áru fölött alkudnak, egy versenyló fölött, vagy egy homokózólapát fölött, ha úgy tetszik, valahogy ez az egész nem illik igazán a róla kialakítani kívánt képbe. Majd hamarosan kiderül, hogy feleségül fog venni egy gazdag angol nőt.

A házasság jobbára egy unalmas társadalmi konvenció.

Elég modern szavak ezek Boy szájából, és rettenetesen hamisak, és egész egyszerűen felfoghatatlan és megérthetetlen, hogyha Coco ennyire meg akart állni  saját lábán, hogy dolgozni akart, ahelyett, hogy Étienne mesevilágában maradt volna, aki felajánlotta, hogy elveszi feleségül, és soha nem lesz gondja semmire, ha ehelyett inkább kalapboltot akart nyitni, még miért támaszkodott 300%-ban Boy-ra? Egész egyszerűen szinte követhetetlenül váltakozik az erős független nő és a butuska naiva. Nem is tudom, lehet, hogy a koncepció része egyik pillanatban szerethető, másik pillanatban bosszantó figuraként ábrázolni a főhősnőt, talán szándékosan próbál kizökkenteni a film. Mindenesetre nem lehet nem szeretni. Humoros, cinikus, egyedi, és Audrey Tautou nagyon ügyesen játszik.

Ha egy nő levágatja a haját, az hamarosan változtat az életén.

Egyszerűen vannak olyan filmek, amiket valamiért kivetítünk a saját életünkre. Hirtelen magunkat látjuk valamelyik szereplőben, vagy valamelyik szituációban, kicsit célja is ez a filmezésnek talán, hogy belehelyezze egy ponton a nézőt is. Szóval talán kicsit szigorú vagyok a karakterrel, mert szigorúnak kellene lennem saját magammal is, de mégsem vagyok az…

Boy megadja az anyagi hátteret a bolt, majd boltok megnyitásához, ismeretséget pedig az Étienne-nél megismert színésznők hoznak neki. Mégsem a sajátja az egész, a hitel, amit felvett, a számla, amit kezelnek, csak Boy miatt létezhet, mert kezességet vállalt. Mikor ezt megtudja, teljesen elönti a méreg, és hogy holnaptól csak ő kezeli a pénzügyeit stb. stb. De kérem, mi itt a meglepő? Hogy nem tudta, hogy ez így van? Nincs az a szituáció, hogy ez nem derül ki! Nem is tudom, hogy a történet hibás-e, vagy Cocot ábrázolják mérhetetlenül ostobának. Aztán plot-twist, Boy meghal autóbalesetben. És ezen a ponton tudna érdekes lenni a történet, hogy mi lesz, ha már nincs a képben valaki, aki megmenti minden nehéz helyzettől. Ám a film ezt már nem szándékozik közölni velünk. Még jön egy szép divatbemutató Chanel ruhákból, meg egy pár felirat, hogy sosem házasodott meg, 1971-ben meghalt, és a szokásosak. Miért áll meg a film egy olyan helyen, ahonnan még rengeteget ki lehetne hozni a karakterből? Egyszerűen szörnyű, mennyire összecsapott a befejezés.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (életrajzi dráma)? Kicsit nagyképű lenne azt mondani rá, hogy életrajzi, koránt sem hű a valósághoz, ellenben drámaként jól funkcionál.

Milyen a képi világ? Ahhoz képest mennyi gyönyörű képet lehetett volna mutatni a kastélyok, és a ruhák okán, elég silány.

Milyen a hangzás? Szó szerint semmi különös.

Milyen a történet? Időnként bosszantó, saját logikájával szembe menő döntéseket látunk, de érdekes tud maradni.

Milyenek a színészek? A három főszereplő jól alakít, a mellékszereplők biodíszlet számba mennek.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha nem borít ki a feminizmus
• ha már minden más filmet láttál, amiben Audrey Tautou szerepel
• ha egy nyugis filmezős estét szeretnél eltölteni a barátoddal/barátnőddel

francia vígjáték, 120 perc, 2007, 12 éven felülieknek

Moliere komédiáit imádja a közönség, vándorszínészként járja az országot, ám valami többet akar. Tragédiát szeretne játszani, de minden igyekezet hiába, tehetségtelennek bizonyul. Olyannyira, hogy hitelezői megvonják támogatásukat, és a fizetésképtelen Moliere adósok börtönébe kerül. Ám váratlan segítséget kap, Jourdain úr - házitanítót keres, aki színészmesterségre oktatná, hogy elnyerje a márkiné kegyeit – szívesen kiváltja. És itt mintha egy igazi Moliere darabba csöppennénk. Szerelem, cselek, tréfák, helyzetkomikum és ami csak kell, persze a boldog befejezés.

Ezt a filmet láttam már egyszer, ha minden igaz 7,5 évvel ezelőtt. Az általános iskolai magyartanárnőnk hozta be a filmet, mikor a Fösvényt tanultuk. Nem fogok messzemenő következtetéseket levonni, hogy biztos emiatt szerettem bele a francia filmekbe, vagy, hogy így lett az egyik kedvenc férfi színészem a Moliere-t játszó Romain Duris (Az új barátnő; Lakótársat keresünk 1-3; Tajtékos napok; Populaire kisasszony), mert őszintén megvallom egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy ő játszik a filmben, mert akkor még nem ismertem. Azért került elő újra a film, mert a húgomék épp Moliere-ről tanulnak, és beugrott, hogy ez milyen csodálatos film volt, és jól emlékeztem. Rögtön az elején bocsánatot kérek hát, hogy rosszul írom a nevét, de sehogy sem jöttem rá, hogyan írjam azt a bizonyos ékezetes e-t.

Ha adhatok egy tanácsot uram, az ecset érjen hozzá a vászonhoz, uram, úgy visszük fel a színt.

Jourdain úr nem csak Moliere-t fogadja fel, van tánctanára, vívás oktatója, festő mestere, lovagló edzője is, de semmi sem megy neki. Persze könnyen meglehet, hogy ennek az is az oka, hogy semmivel sem tölt néhány percnél többet, mindig rohan a következő órára, hogy műveltsége szerteágazó legyen. Különösen jó jelenet (ezt a mai napig gyakran emlegetjük akkori padtársnőmmel), mikor Moliere oktatja színészmesterségre, és azt a feladatot adja, hogy játsszon el egy lovat. Majd miután Jourdain úr prüszkölve körbeugrándozza a szobát, azt mondja neki, „Maga nem a lovat játszotta el. Maga egy lovat játszó embert játszott.” Majd megmutatja rengeteg fajta lovat, hogy melyik hogy járna. Ez hét év után is megmaradt, nem tudok nem nevetni, ha rágondolok. Álljon itt hát a videó:

Elhunyt valaki a házban?

Szóval igazából azt nem értem, hogyha nyíltan lehet tánctanára, és mindazok, amiket fentebb felsoroltam, akkor miért kell Moliere-nek papnak álcázni magát, s úgy beköltöznie a házba? Ezt a lépést kicsit feleslegesnek, vagy nem annyira tökéletesen kidolgozottnak tartom, minden esetre nagyon mókás szituációkat szül. Például az értetlenkedő Jourdain asszony, aki igazából szerintem kevésbé lepődne meg azon, ha férje a színjátszáshoz fogadott volna tanárt, Moliere-rel való első találkozások során sokáig tippelget is, mit keres a házukban, elhunyt-e valaki? Aztán egy érdekes és bonyolult szerelmi szál kezdődik közte és Moliere között. A film koncepciója szerint, ő mondja meg Moliere-nek, hogy ne akarjon tragédiát írni, hanem „találja fel” azt a színházat, ahol a szomorú dolgokon is lehet nevetni. Nagyon kíváncsi volnék, mennyi lehet valóságos, vagy a valósághoz közeli a történet eseményei közül.

Nem tudja, hogy ezek a papok szervezetbe tömörültek, amelynek hatásköre messze túlnő az egyházon? Aki jó üzletet akar, annak a kedvükre kell tennie.

Jourdain úr elég ügyes hazudozó úgy mindenestül, de a háttérhatalommal való riogatása különösen csodás. De a végtelenségig tudnék idézeteket kiírni a filmből. Csak még egyet, csak még egyet, amíg végülis el nem mesélném az egészet, le nem lőnék minden poént. De ezt nem akarom. Meg is lep, mennyivel nehezebb jó filmről írni. Főleg úgy, hogy ne rontsam el vele a filmélményt. Egyszerűen magávalragdó, ahogy a színészek játszanak, ahogy váltanak a színpadi és a filmes színészkedés között. Nagyon jól megkomponált film, egy percnyi üresjárat sincs, úgy telik el az a két óra, mintha 10 perc lenne. Szóval 10/10. Tessék megnézni. Most. Dobj el mindent és vedd meg, töltsd le, keress rá, bármi!!!

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (vígjáték)? Példa értékű, igazán intelligens humora van, nagyon jókat nevettem.

Milyen a képi világ? Szép kosztümök vannak a filmben, de ez vagy tetszik vagy nem, döntsétek el.

Milyen a hangzás? Erről csak annyit, hogy elindítottuk a filmet és anyukám megszólalt: „Hallod, most a hátsó hangszóró is szól, és milyen szép ez a zene!”

Milyen a történet? Mozgalmas, cselekményes, magával ragadó.

Milyenek a színészek? Mindenki nagyon jól játszik, szinte hibátlan, amit csinálnak.

Mikor ajánlom a filmet: 

• 12-99+ éves korig
• ha filmet szeretnél nézni
• ha nem, akkor is, mert ezt muszáj!!

német-belga filmdráma, 115 perc, 2013, 12 éven felülieknek

Sophie 21 éves egyetemista lány, akinél rákot diagnosztizálnak. A daganat nem operábilis, így kemoterápia és sugárkezelés vár rá. Meggyógyul. Vége.

Na jó, csaltam, a történet közel sem csupán ennyiről szól. Dunát lehet rekeszteni az elmúlt 5-10 évben a rákról készült filmekről, főleg az ilyen típusúakból, mint a Lány kilenc parókával, mikor az életet akarják 200%-ig kiélvezni, miután megtudják a diagnózist (Csillagainkban a hiba; Bakancslista; Én, Earl és a csaj aki meg fog halni; Egy kis mennyország).

Sikerül-e nem elsikkadnia a filmnek a sok hasonló között?

Igen. Valahogy minden karakter tökéletes dinamikával működik, nincs senki, aki a levegőben lebegne. Picit utána olvastam, és kiderült, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvnek az adaptációja a film, ami elég sok mindent megmagyaráz, hogy hogyan tud minden szereplő olyan életszerű, nem művi lenni, persze nem azt mondom, hogy ettől könnyebb volt fantasztikus karaktereket alkotni.

Ott van például Sophie legjobb barátnője, Annabel. Eredeti terveik szerint a következő szemesztertől egy lakásba szerettek volna költözni, de a kezelések miatt Sophie majdnem egy évre kórházba kerül. A kemótól nagyon hamar elkezd hullani a haja, s kezdetben kicsit a hiúság vásárának is tűnik a dolog, mikor erről beszél egy nővérrel:

- A szempillám és a szemöldököm is kihullik majd?

- Igen.

- És ott lent?

- Igen valószínűleg ott is.

- Szuper, bébi nuni…

Szóval nem indít nagyon szimpatikusból a lány, mert hát mégis, az a tét, hogy életben maradsz vagy meghalsz. Tényleg az számít, hogy ez alatt az idő alatt hogy fogsz pasizni, és mit fog szólni a pasi, ha nincs rajtad szőr?

Aztán mikor leborotválja a haját, anyja javaslatára elmennek parókát venni, egy igazán rémes parókaszalonba. Ahol előhozza a legújabb, legdivatosabb, japánból rendelt parókát, és ezen a ponton egyszerűen nem lehet nem nevetni. A hatvanas évek frizuradivatját követő műhaj, valami elképesztően vicces. Főleg, mikor a következő jelenetben a kórház folyosóján szembe találja magát egy ötvenes nővel, aki ugyanazt a parókát viseli, mint ő.

Szóval térjünk vissza kisebb kitérő után Annabelre. Mikor meglátja Sophiet a borzalmas parókában, segíteni akar. Már a maga érdekes módján, mert azért lássuk-e a kemoterápia közben kivinni valakit a kórházból az utcára mászkálni, azért elég nagy hülyeség, de ez az, ami elindítja az igazi történetet. Annabel ugyanis teljesen véletlen ismer valakit, akinek paróka szalonja van (kezeket fel hölgyeim és uraim, kinek van Véletlenül parókaszalonos ismerőse?). És rögtön három parókát is vesznek. Igazából a 9 paróka csak a címben akar jól csengő lenni, valójában a borzalmas parókával együtt is csak nyolcat számoltam össze, és tulajdonképp szinte csak ezt a hármat látjuk a filmben, de talán ez már túlzott szőrszálhasogatás a részemről.

A különböző parókákkal különböző személyiségeket alakít ki, és minden nap azt veszi fel, amelyikhez kedve van. Dasy, a szőke, göndör, aki gyönyörű, mindenkivel flörtöl. Sue, a vörös, aki kemény, nem lehet megbántani, és nem lehet kioktatni; mindig ebben a parókában van, mikor bekötik a kemót, mikor sugárkezelésre megy, vagy konzultálni az orvossal, erőt ad neki ez a paróka. Lydia, a hosszú, fekete hajú, amit azért vesznek meg, mert majdnem pont olyan, mint az ő eredeti haja volt, de mégse egészen úgy viselkedik benne, mint régen, kicsit inkább olyan, mint aki lenni szeretne.

Még megy, még vonzó vagyok, még számítok.

Eleinte fantasztikus önbizalmat adnak neki a parókák, pont olyat, amilyenre szüksége van. Aztán Lydiaként bemegy az egyetemre, és megpróbálja elcsábítani az egyik tanárát. Sikerrel jár, a férfi felhívja a lakására. Itt egy pár nagyon nevetséges kis apróság történik a tofuvirsli sütéstől egészen addig, hogy „Mit kérsz inni? Van rebarbara, citromfű, papaja...” Lényegében megerősítést kap, hogy nem számít, hogy épp egy halálos betegséggel küzd, még csinálhat bármit, amit szeretne. És itt ér véget az a rész, amit még fantasztikusnak tartok.

Innentől kezdve folyamatosan bulizni, diszkóba, piálni jár, mindenféle pasikat szed össze. Az a bajom, hogy az egész környezete végig asszisztálja, ahogy idiótaságokat csinál. Az orvosa látja a laboreredményeiben, hogy ivott, és ugyan megmondja, hogy ejnye bejnye, ezt nem kéne csinálni, de nem nagyon tesz semmit, hogy ez ne ismétlődjön meg. Az ápoló rendszeresen kiveszi az infúzióját hogy este kimehessen bulizni. Annabel és Rob, akivel hát járnak, de igazából mégsem, még segít is neki, együtt járnak vele partyzni. Anyukája, aki régebben mellrákos volt, és az apukája, aki könyvek millióit olvasta végig, hogy mindent megtudjon a betegségről, esélyekről, kezelési módokról; egyik szülő sem tesz semmit, hogy véget vessen Sophie önpusztításának. És ennek a karakterek fényében semmi értelme.

A film végére azonban feloldódnak a különböző frusztrációk, és megint egészen szerethető lesz a film, szinte úgy zárul, mint amit látni szerettünk volna, de ezt már döntsétek el ti. Könnyebbé teszem a dolgot, ugyanis a teljes film fent van youtube-on, jó szórakozást:

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)? Igazából nem értem, hogy miért ebbe a kategóriába sorolták, szerintem sokkal inkább vígjátéknak kellene lennie.

Milyen a képi világ? Nagyon jó ruhákat, díszleteket használ a film.

Milyen a hangzás? Aki ódzkodik az eredeti, német hangtól, az nyugodtan bevállalhatja a magyar szinkront, elég jól sikerült, de a hangnak egyébként nincsenek különösebb érdemei.

Milyen a történet? Elég különleges, érdekes szituációkba hozza a nézőt.

Milyenek a színészek? Főleg a férfi színészek alakítanak jól, de mindenki elég jól alakítja a saját karakterét.

Mikor ajánlom a filmet: 

• ha szeretnél jót nevetni
• ha nem tudod eldönteni, hogy mit nézz szombat este, és egy könnyed filmet szeretnél
• szinte bárkinek tudom ajánlani, nem ez lesz életetek legjobb filmje, de kellemes másfél óra lesz

francia filmdráma, 92 perc, 2014, 18 éven felülieknek

Egy francia fiatalokból álló csapat furcsa mindennapjait ismerhetjük meg ez alatt a röpke 92 perc alatt (amiből több, mint tíz perc stáblista, szóval tökéletes „csak még egy film, mielőtt aludni mennék” kategóriában). Végignézhetjük a bulikat könnyű és kemény drogokkal, tengernyi alkohollal, szexszel, s hogy a fél társaság escortnak áll. És hogy hol áll meg a történet? Sehol.

Kénytelen vagyok írni kicsit arról, hogy is választok filmet, mikor nem csak a TV elé süppedek, és két like között a képernyőre pillantok. Nagyon sokan, szinte minden ismerősöm IMDB, vagy port.hu pontszám alapján dönt, mit is néz meg. Ez az egyik legrosszabb ajánlás véleményem szerint, főleg ha európai filmekről van szó. Egyszerűen nem ezekre a filmekre van kihegyezve az a közönség, aki az IMDB-t használja. A top250-ben Almodóvár egy vagy két filmjét leszámítva, szinte nem került európai film, de ebből talán nem arra kellene következtetnünk, hogy csak Ámerikában csinálnak jó filmeket. Szóval a The smell of us 5,1 illetve 6,1 pontot kapott a fent említett oldalakon. Érdemes megnézni, hogy a port.hu-n ez mindössze 7 ember értékelése, ami technikailag már lehet statisztikai adat (páratlan szám, szóval jók vagyunk), de azért ezt nem kellene mérvadónak tekinteni. Szóval én minden héten megnézem, hogy milyen filmek jelennek meg a magyar mozikban, és megnézem az előzetest. Ha az előzetes tetszik, a film a listámra kerül, ha nem, akkor maximum akkor nézem meg, ha az HBO-n szembejön, nem keresem külön. Fair módszernek tartom, mindegyik film körülbelül egyenlő eséllyel indul, cca 2 perce van, hogy ámulatba ejtsen. Álljon itt erre példaként ez a trailer:

Hadd essek túl először a magyar szinkronnal kapcsolatos problémáimon, hogy utána már nyugodtan beszélhessek a pozitívumokról. Nem vagyok szinkron ellenes sznob. Kicsit sem. Szerintem annak is meg van a maga bája, a fantasztikuma. Például mikor Woody Allent Kern András szinkronizálja az csoda számomra, hogy populárisabb legyek, mintha Morgan Freeman narrálná az életedet. De sajnos a csodák most elmaradtak. Maguk a színészek nem különösebben rosszak, csak a szöveg, amit a szájukba adnak rettenetesen hullámzó, olyan borzalmaktól, hogy „ki hoz cuccot este”, az egészen valószerűekig, mint „frankón úgy éreztem, mintha véres lenne a gecije”. Egyébként fogalmam sincs, hogy 80-as évek vége óta mégis ki ejtette ki a száján, hogy frankón (persze mivel csak ’98-ban tanultam meg beszélni, egyébként se nagyon hallhattam szlenget a nyolcvanas évek előttről).

Cím. CÉ, mint Cecil, Í, mint ÍÍÍÍlona, M, mint Miklós. CÍM!!! Nem értem miért ilyen perverziója a Magyaroknak ukmukfuk átnevezni filmeket. Alien, Scary Movie, Notting Hill, Metro (Két túsz között) és a végtelenségig sorolhatnánk. Értem én, hogy szeretnének valami saját ötletet, egy kis pluszt belecsempészni a címbe, de ez legtöbbször épp fordítva sül el. Kezdjük ott, hogy a The smell of us egy meglehetősen erős utalás akart lenni a Nirvana – Smells like teen spirit című számára, amit figyelembe kellett volna venni. Saját véleményem mondjuk az, hogy túl sokszor utaltak a címre. Jelenetek telnek el azzal, hogy bulizás, táncolás közben egymást szagolgatják, sőt még beszélnek is arról, hogy kinek milyen szaga van, ráadásul egy elég érdekes párbeszédben „- Még mindig érzem annak a mocsoknak a szagát magamon. – Dehogyis, baba szagod van.” Szóval ez kicsit túl van pörgetve, de ha már ilyen fontos a film készítőjének, akkor elég jó lenne ragaszkodni a címhez. Tovább megyek, ez egy francia film, de a The smell of us az eredeti cím, így, angolul. Ha a franciáknak megfelelt az angol, akkor nekünk miért nem? Arról nem is beszélve, hogy egy vígjáték sorozat fut Szégyentelenek cím alatt, amivel nem hogy össze lehet keverni ezt a filmet, de szinte kereshetetlen.

És most végre beszéljünk ténylegesen a filmről. Kicsit féltem, hogy ez is egy olyan bizonyos erkölcsi fejlődést szolgáló film lesz, hogy a háromnegyedéig a féktelen bulit látjuk, majd átcsap ógörög tragédiába teljes értékvesztéssel, és az utolsó pillanatig nyomaszt, ami után 2 napra megfogadod, hogy többet nem iszol és a cigiről is leszoksz, majd egy hét múlva vissza (lásd Requiem for a dream). Végig az a pozitív benyomásom volt a filmről, hogy nem ítélkezik. Nem mondja meg, hogy amit látunk az jó, vagy rossz, egyszerűen csak van. A fiúk prostituálódását is inkább tényként közli, mint vészhelyzetként. Persze láttatja a dolgok árnyoldalát, hogy milyen fájdalmas még a fenekét beszappanoznia is a – már már ironikusan – angyalszerű srácnak, hogy milyen nyomasztó azt a becézést hallani egy kuncsafttól, amit az anyja mond neki és még sorolhatnám, de maradjon a filmre is.

Mivel tudtam, hogy szexjelenetekkel lesz tele a film, kicsit megrökönyödtem az első pár jelenetnél, hogy milyen fiatal színészek is játszanak a filmben, hogy róluk tényleg meztelen videókat csináltak? Végül is nem. Szinte minden szereplőt látunk szexhelyzetben a film alatt, de a legfiatalabbnak látszó fiúkat szerencsére nem. Nem lesz pornó a filmből, ami egy nagyon jó pont ebben a környezetben, nincsenek 5-10 perces aktusok. Hogy az miért is volna zavaró? Az Adéle élete egy nagyon jó példa olyan filmre, amit utólag belegondolva nem moziban kellett volna megnézni. 5-6 perces tökéletesen látszó, nem elművészieskedett szexjelenetek és az ember ül, és feszeng, mert másik 200 ember nézi még a vetítést. Kettővel melletted már ülnek. Az hagyján, ha te felizgulsz, de ha az 50-es néni-bácsi duó a túloldaladon. És szorít a feszültség, hogy mindenki csinálna valamit, de senki nem csinál semmit. Szóval ezt a kellemetlenséget kikerüli a film, de itt azért meg kell említeni egy fontos részletet. Mindenféle rejtegetés és takargatás nélkül látjuk férfiak aktusait, szinte csak azt, eltérő nemű párokról nem igazán van felvétel. Szóval férfi fenekek, herék, és farkak kendőzetlen látványa, amivel most még elég sok nézőt tud veszteni egy film. Nem feltétlen így egyenesen a homofóbi miatt, egyszerűen csak sokkal kevesebbet látunk, és talán sokkal kevesebben is akarnak látni meztelen férfi testet egy filmen. A nőket megszoktuk, már szinte fel sem tűnik egy pár mell látványa, szinte díszletnek is használhatóak (lásd Saul fia, ahol csak és kizárólag női hullák voltak).

Üdítő változatosság hát, hogy a férfiakat sem takargatja a film, bár a homoszexualitásról időnként érdekes mondatok hangzanak el. Két srác között kialakuló konfliktus, hogy egyikük szerelmes a másikba, de az nem viszonozza az érzéseit „Én csak készpénzért dugok faszikkal.” Felmerül a kérdés, hogy ez csak egy védelmi mechanizmus az elköteleződéssel szemben, és a fiú hazudik? Változik e a prostitúció megítélése attól, hogy szexuális beállítottságodtól eltérően nyújtasz szolgálatokat?

Illetve van egy másik kijelentés, a csapat egyetlen lánytagjától, akinek karaktere sajnos kicsit elnagyolt „Manapság minden srác buzi” Feltétlenül jelentést kell-e ennek tulajdonítanunk, vagy csak az irigység beszél a lányból? Mit kell értenünk ez alatt a mondat alatt? A változó szerepekre akar utalni, vagy egyszerűen csak egy odavetett mondat?

Van még két dolog, ami mondhatni a levegőben lóg. Hogy ők egy deszkás banda. Nem vagyok otthon a párizsi tinédzserek között dívó dolgokban, de 2014-ben szerintem ez ugyan olyan béna dolog volt, mint a roller. Valahogy nem derül ki, hogy miért is olyan fontos ez a történet szempontjából, mert annál többnek kell lennie, mint ilyen összekapcsoló elem a szereplők között. És itt jön a másik. Az egyik srác folyton videóz mindent. MINDENT. Mivel hát egymás előtt szexelnek, hogy máshogy, azt feltétlen, hogy hogy vernek össze egy kissrácot, hogy pisil a csaj egy vödörbe, leginkább bármit. És a film legvégén még fel is teszik neki ezt a kérdést, hogy mégis miért csinálja ezt, és valahogy valamiért nem kapunk választ.

Összefoglalás

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)? Működik a történet, nem ez a legjobb dráma, de megállja a helyét

Milyen a képi világ? Kifejezetten igényes, megtervezett, szép képek.

Milyen a hangzás? A szinkrontól tartózkodnék, de egyébként semmi említésre méltó.

Milyen a történet? Érdekes, jól követhető, tisztában van a kereteivel.

Milyenek a színészek? Sajnos a rengeteg gyerek vagy fiatal színész miatt, nincsenek igazán kiemelkedőek.

Mikor ajánlom a filmet: 

• ha beleférnek a szemérmességedbe a sokat mutató szexjelenetek
• ha csak rövid időd van filmet nézni
• ha még nem az általános szókincsed része az „ezek a mai fiatalok” és a „bezzeg az én időmben”
• ha szeretsz komfortzónádon kívülre kerülni, és szívesen gondolkodsz el dolgokról egy film után