német-amerikai életrajzi dráma, 139 perc, 2015, 12 éven felülieknek

Snowden rájön, hogy az amerikai kormány tömeges megfigyelést végez szerte a világon. Nem csak célpont specifikusan, hanem egyszerűen válogatás nélkül mindent átkutat, e-maileket, chatet, közösségi hálókat, webkamerákat kapcsol be stb. Snowden úgy dönt, nem segédkezik tovább a privátszféra megsértésében és az alkotmánysértésben. Három újságíróval osztja meg tudását, és annak történetét, hogyan lett ilyen fiatalon kulcsembere a titkosszolgálatnak.

Nem szeretnék nagyon hosszan írni a filmről, leginkább azért, mert, nem rég került itthon moziba. Bár a sztorit lelőni nem igazán tudom, hiszen egy két éves esetről beszélünk, ami azért elég nagy port kavart. Minden esetre semmiképp ne menjetek el úgy megnézni, hogy halvány fogalmatok sincs a Snowden ügyről, mert nem fogja mélyrehatóan elmagyarázni a film, hogy mi hogyan, miért történik.

Őszintén szólva helyenként nem egészen értettem, hogy milyen rétegnek szól a film. Mármint, ha totál semmit sem értesz az informatikához, akkor azért ez a 139 perc elég lassan fog eltelni, és az egyetlen ütős a jelenet, a szexjelenet lesz, miközben Snowden azon agyal, vajon figyelik-e épp őket a laptopja kameráján keresztül. Ami valljuk be nem nagy esemény. Ha meg egészen járatos vagy, akkor viccesek lesznek a teljesen hasraütésszerűen választott parancsok a parancssorban, meg a titkosszolgálat egyik legmenőbb központjában a tetű lassan másoló windows 7-ek (!!!). És akkor csak nagyon kevés technikai bakit említettünk.

Persze mondhatnánk azt, hogy oké, oké, valahogy történt, nem így, de valahogy igen, és az átlag ember számára érthetővé kell tenni. De akkor meg minek is a film tulajdonképpen? Azt eddig is tudtuk, hogy „valahogy” történt. Azt meg igazán nem hiszem el, hogy úgy jutott ki a memóriakártya az adatokkal, hogy egy Rubik kockába rejtette, és az átvilágításkor odaadta a biztiőrnek, hogy addig játsszon vele. Szóval ez egyszerűen nonszensz. Ha ennyire egyszerűen kijátszható a titkosszolgálat egy hatalmas bázisa, akkor miért nem sétált be mindjárt pár terrorista a semmiből, hogy szeretnénk megnézni kicsit a gépeket, mi is ilyeneket szeretnénk otthonra, vagy nem is tudom…

Viszont Joseph Gordon-Levitt tökéletes választás Snowden szerepére, nagyon jól játssza a szociálisan kissé megrekedt zseni programozót. Bár én már annyira megszoktam az 500 nap nyárban alakított karakterként, hogy kicsit furcsa volt másban látnom. És akkor hozzárakják Shailene Woodley-t, akit a Csillagainkban a hiba és a Beavatott sorozat miatt sajnos sikerült ilyen gyerekszereplőként elkönyvelni, és a kapcsolatuknak olyan mérhetetlenül pedofil jellege lesz, holott a valóságban csak 10 év van közöttük.

Tegnap a Bridget Jones babát vár bejegyzésemben említettem, hogy ugyan az az ember, Craig Armstrong csinálta a két film zenéjét, szóval bizakodó voltam ezzel kapcsolatban is, hogy majd most is jó lesz. Sajnos ebben is csalódnom kellett. Egyszerűen drámaibb hatást akart elérni a zene, mint a képen láttunk, mint ami történt éppen. Mintha egy főzőműsor alá kevernénk a Bárányok hallgatnak zenéjét. Egész egyszerűen nem passzolt semmilyen szinten sem.

Őszintén szólva, csalódás nekem ez a film. Nem azt mondom, hogy nézhetetlen (eddig összesen három film volt életemben, amit képtelen voltam végignézni), egynek elmegy, de azt hiszem, nem érte meg moziban megnézni. Így pár óra elteltével sajnos azt kell mondanom, hogy nincs egyetlen olyan jelenet sem, ami beugrana, hogy hűűű ez nagyon klasz volt. Azt hiszem, lehetett volna még kicsit várni ennek a filmnek az elkészítésével, hogy valamivel távolabbról szemlélhessük az eseményeket, hogy látszanak a következmények, hogy több mindent el lehessen mondani egészen konkrétan, és ne csak ilyen sötétben tapogatózós, hát, vagy ez volt, vagy nem…. legyen a dologból.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (életrajzi dráma)? Pontatlan, a valóságtól helyenként lényegesen eltérő, ami zavaró, holott nagyon érdekes történetet dolgoz fel.

Milyen a képi világ? Megpróbáltak egy két menőnek látszó animációt belecsempészni, a kapcsolati hálók, a lehallgatások ábrázolására, de nem erőltették meg magukat különösebben.

Milyen a hangzás? Sajnos várakozáson alul, kifejezetten bosszantó.

Milyen a történet? Fontos és érdekes, de túl sok részletet titkolnak el, változtatnak meg.

Milyenek a színészek? Joseph Gordon-Levitt jól játszik, ügyesen elviszi a hátán a történetet.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha értesz kicsit az informatikához
• ha követted valamilyen szinten a Snowden ügyet
• ha már felkerült az internetre…

angol romantikus vígjáték, 123 perc, 2016, 16 éven felüliek számára

A mindenki által jól ismert Bridget már megint szingli. Munkahelyi kollégái és barátai nagyban bíztatják hát, hogy így betöltvén a 43-at, és egyre közelebb a magányos halálhoz, találjon magának valakit. A projekt olyan jól sikerül, hogy egy fesztiválon egy tökéletesen vadidegen pasival jön össze, egy keresztelőn pedig a mi kedvenc Darcy-nkkal. Ezzel persze semmi probléma, csakhogy becsúszott egy gyerek, akit így „idős anyaként”, már meg is szeretne tartani. No de ki az apa? Végülis mindegy, hiszen mindketten örülnek a hírnek, sőt, egyenesen versengenek Bridget kegyeiért.

A Bridget Jones naplója kultfilm, egyszerűen klasszikus. Sajnálom, hölgyeim és uraim, de minden pozitív vagy negatív felhang nélkül azt kell mondjam, azt a filmet szó szerint mindenki látta. Ki ne emlékezne az alakformáló nagyi bugyis jelenetre, vagy a tűzoltó rúdon lecsúszásra. Arról már nem is beszélve, hogy a mérhetetlenül vicces magyar szinkron egy csomó addig nem létező káromkodást hozott be a köztudatba, hogy a hosszú listából csak a basztikuli-t említsem meg. A folytatás, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! már nem volt ilyen fantasztikus, mondhatni felejthetőre sikerült. De ez a mostani simán megugrott a lécet.

A Bridget Jones babát vár megáll a saját lábán. Nem támaszkodik az előző részekre, nincsenek kikacsintások, nincsenek visszautalások az előzmény poénjaira, egyszerűen működik. A történt persze ugyanaz pepitában, mint a korábbiak voltak, de ez egyáltalán nem számít, hiszen a korábbiakat sem a mélyenszántó történet miatt kedveltük. Rendkívül vicces a történet. Nem tudom megmondani, mikor nevettem ennyit egy filmen. Túlzás nélkül mondhatom, két percenként szakadt a röhögéstől az egész mozi. Bridget karaktere megtartotta a rá jellemző jegyeket, és ez tökéletesen tudta vinni az eseményeket. A szétbakizott munka, amit végzett, az általános esetlenség, ahogy pocsolyába esik, vagy bent felejti a táskáját a bankfiókban, ahová a kártyája nélkül nem tud visszamenni, tökéletes poénforrások.

De hová lett Daniel (Hugh Grant)? Mivel az ilyen jellegű pletykák egyáltalán nem izgatnak, fogalmam sincs, hogy a színésznek derogált játszani a folytatásban, vagy tényleg túl akartak már lépni Daniel és Darcy csatáján, mindenesetre a történet szerint Daniel repülőgép balesetben meghal. Majd a film úgy záródik, hogy egy újságcikkben olvashatjuk, hogy egy évvel később mégis életben találták. Ha ez egy utalás arra, hogy lesz negyedik rész is, amikor visszatér ő is újra a képbe, akkor mérhetetlenül csalódott leszek.

Van azonban két új karakter, akik szuperül feldobják a történetet. Patrick Dempsey, akit eddig talán leginkább a sármjáért szerettünk (nem hittem el, hogy ez megtörténik, de mikor félmeztelenre vetkőzött, többen hangos sóhajtással fejezték ki tetszésük, szóval azért csöppet pusztulásra van ítélve a világunk), de itt vicces, jól játszik, Colin Firth igazából képtelen versenytársa lenni, egy darab száraz kóró Patrick Dempsey mellett. Főleg a szülésfelkészítős jelenetnél jön ki ez nagyon, mikor a vicc kedvéért Patrick Dempsey azt hazudja, hogy ők egy meleg pár, és Bridget a béranya. A másik fantasztikus újdonság a szülésznőt játszó Celia Imrie. Őt egyébként is stabilan, jól játszó színésznek tartom, de itt különösen jól hozta a figurát, a cinikus és pikírt megjegyzésekkel szurkáló dokit.

Az egyetlen, ami nem sikerült olyan parádésra, mint vártam „csak” egészen jó lett, az az anyuka szála. Megszokhattuk, hogy nála mindig valami vad és vicces történik, ezzel most is megpróbálkoztak egy választás keretein belül, de sajnos lássuk be, ez azért sehol sincs a teleshopos „mosolygólánytól”. Illetve még valami: atya úr isten de megöregedett Colin Firth és Renée Zellweger!!! Szinte rájuk se lehet ismerni. Van egy nagyon rövid, tényleg csak pár másodperces bejátszás az első részből, és annál szembesültem végképp, hogy mennyit változott a kinézetük.

Hatalmas pirospont viszont a zenéért! Tökéletesen kiválasztott, szituációhoz passzoló, populáris zenék voltak a filmben. Egyszerűen énekelni kellett őket. Minden alkalommal, pont eltalálták mi való oda. Köszönöm szépen Craig Armstrong (Igazából szerelem, Ray, A nagy Getsby, és a héten megjelent Snowden film, amit már nagyon várok)! Álljon hát itt Lily Allentől a Fuck You, amit azóta hallgatok, hogy kiléptem a moziból:

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (romantikus vígjáték)? Rendkívül vicces. Két óra garantált nevetés.

Milyen a képi világ? Nem kifejezetten meghatározó, de igényes.

Milyen a hangzás? Csodás, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Milyen a történet? Kicsit bugyuta, de lényegében jól működik.

Milyenek a színészek? Colin Firth borzalmas, nagyon kiöregedett ebből az egészből, de a többiek játéka kifejezetten jó.

Mikor ajánlom a filmet:

• kiváló első randi film, ezután garantáltan jó lesz a hangulat
• ha épp kövérnek, csúnyának és szerencsétlennek éreznéd magad, és leülnél valami elé egy doboz fagyival
• ha már az első Bridgetet is szeretted
• ha szeretnél jókat nevetni és kikapcsolódni

francia életrajzi dráma, 105 perc, 2009, 12 éven aluliak számára

Gabrielle Chanel élete, mielőtt ő lett volna a mindenki által ismert Coco Chanel. Egy lány, aki nővérével árvaházba kerül, majd nappal varrónő, éjszaka énekes lesz egy kávéházban. Itt találkozik Étienne Balsannal, akin keresztül megismerkedhet a felsőbb körök hölgyeivel és uraival, s ruhatárát darabokra vágva nekikezdhet saját ruháinak megtervezésébe. Itt ismerkedik meg Arthur ’Boy’ Capellel, az angol kereskedővel, akibe reménytelenül szeret bele, közös jövőjük nem lehet. Boy egy gazdag angol nőt vesz feleségül, hogy kárpótolja Cocot a szerető szerepért, anyagilag segíti nőt, hogy Párizsban megnyithassa első kalapszalonját, ezzel elindítva a sikerhez vezető úton.

A legkevésbé sem áll szándékomban arról írni, hogy mennyire követi vagy nem követi a valóságot a film, hogy ilyen volt-e Coco Chanel, vagy sem. Egyszerűen azt gondolom, hogy nem lehet megmondani, hogy a magánélete pont ezeket a lépéseket követte e, tényleg a filmben látható jelenetek vezették-e a döntéseit. Persze vannak teljesen kézzelfogható dolgok, amik nem igazak a filmben, példának okáért 4 testvére volt, és nem egy. Én csak a történetet szeretném látni és láttatni, és nem az igazi Coco Chanelt, ezt fontosnak tartom leszögezni.

- Ha unatkozom, vén vagyok.

- És ma hány éves?

– Legalább ezer.

Gabrielle a kávézóban találkozik Étienne-nel, aki nővére udvarlójának a barátja. Olyan érdekes ez az egész, hogy ők jóban lesznek. Coco kifejezetten ellenzi nővére kapcsolatát a báróval, de Étienne segítségét ő könnyedén kihasználja, hogy jobb helyen énekelhessen. Holott Étienne folyton örömlányokkal jár a kávézóba, s később, ígérete ellenére sem tud munkát szerezni Coconak, akit közben nővére cserben hagy, abbahagyja az éneklést és bárójáhozz költözik Párizsba. Coco egy ideig csak varrónőként dolgozik, majd mikor Étienne visszatér Párizs melletti kastélyába, kétségbe esik és utána megy. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire karakteridegen lépés. Coco folyamatosan arról beszél, hogy rossz függeni valakitől, hogy a szerelem bárgyú és ostoba dolog, mégis rátukmálja magát egy férfira, aki nem is igazán vágyik a társaságára, aki időről időre megalázza és úgy bánik vele, mint valami játékszerrel. Hát hol van itt az a híres feminizmus kérem szépen?!

Kölcsön adod két napra?

Étienne barátja Boy, első blikkre egy mérhetetlenül udvarias, jólelkű férfinak tűnik, bár lehet ez csupán a konkurenciához képest igaz. Pillanatok alatt beleszeret Cocoba, és a lány ugyan olyan durván löki el magától, mint kezdetben Étienne-t. Persze róla is hamar kiderül, hogy megvannak a maga titkai. Kölcsönkéri Cocot pár napra, ami már önmagában olyan borzalmas jelenet, hogy el sem tudom mondani. Egy áru fölött alkudnak, egy versenyló fölött, vagy egy homokózólapát fölött, ha úgy tetszik, valahogy ez az egész nem illik igazán a róla kialakítani kívánt képbe. Majd hamarosan kiderül, hogy feleségül fog venni egy gazdag angol nőt.

A házasság jobbára egy unalmas társadalmi konvenció.

Elég modern szavak ezek Boy szájából, és rettenetesen hamisak, és egész egyszerűen felfoghatatlan és megérthetetlen, hogyha Coco ennyire meg akart állni  saját lábán, hogy dolgozni akart, ahelyett, hogy Étienne mesevilágában maradt volna, aki felajánlotta, hogy elveszi feleségül, és soha nem lesz gondja semmire, ha ehelyett inkább kalapboltot akart nyitni, még miért támaszkodott 300%-ban Boy-ra? Egész egyszerűen szinte követhetetlenül váltakozik az erős független nő és a butuska naiva. Nem is tudom, lehet, hogy a koncepció része egyik pillanatban szerethető, másik pillanatban bosszantó figuraként ábrázolni a főhősnőt, talán szándékosan próbál kizökkenteni a film. Mindenesetre nem lehet nem szeretni. Humoros, cinikus, egyedi, és Audrey Tautou nagyon ügyesen játszik.

Ha egy nő levágatja a haját, az hamarosan változtat az életén.

Egyszerűen vannak olyan filmek, amiket valamiért kivetítünk a saját életünkre. Hirtelen magunkat látjuk valamelyik szereplőben, vagy valamelyik szituációban, kicsit célja is ez a filmezésnek talán, hogy belehelyezze egy ponton a nézőt is. Szóval talán kicsit szigorú vagyok a karakterrel, mert szigorúnak kellene lennem saját magammal is, de mégsem vagyok az…

Boy megadja az anyagi hátteret a bolt, majd boltok megnyitásához, ismeretséget pedig az Étienne-nél megismert színésznők hoznak neki. Mégsem a sajátja az egész, a hitel, amit felvett, a számla, amit kezelnek, csak Boy miatt létezhet, mert kezességet vállalt. Mikor ezt megtudja, teljesen elönti a méreg, és hogy holnaptól csak ő kezeli a pénzügyeit stb. stb. De kérem, mi itt a meglepő? Hogy nem tudta, hogy ez így van? Nincs az a szituáció, hogy ez nem derül ki! Nem is tudom, hogy a történet hibás-e, vagy Cocot ábrázolják mérhetetlenül ostobának. Aztán plot-twist, Boy meghal autóbalesetben. És ezen a ponton tudna érdekes lenni a történet, hogy mi lesz, ha már nincs a képben valaki, aki megmenti minden nehéz helyzettől. Ám a film ezt már nem szándékozik közölni velünk. Még jön egy szép divatbemutató Chanel ruhákból, meg egy pár felirat, hogy sosem házasodott meg, 1971-ben meghalt, és a szokásosak. Miért áll meg a film egy olyan helyen, ahonnan még rengeteget ki lehetne hozni a karakterből? Egyszerűen szörnyű, mennyire összecsapott a befejezés.

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (életrajzi dráma)? Kicsit nagyképű lenne azt mondani rá, hogy életrajzi, koránt sem hű a valósághoz, ellenben drámaként jól funkcionál.

Milyen a képi világ? Ahhoz képest mennyi gyönyörű képet lehetett volna mutatni a kastélyok, és a ruhák okán, elég silány.

Milyen a hangzás? Szó szerint semmi különös.

Milyen a történet? Időnként bosszantó, saját logikájával szembe menő döntéseket látunk, de érdekes tud maradni.

Milyenek a színészek? A három főszereplő jól alakít, a mellékszereplők biodíszlet számba mennek.

Mikor ajánlom a filmet:

• ha nem borít ki a feminizmus
• ha már minden más filmet láttál, amiben Audrey Tautou szerepel
• ha egy nyugis filmezős estét szeretnél eltölteni a barátoddal/barátnőddel

francia vígjáték, 120 perc, 2007, 12 éven felülieknek

Moliere komédiáit imádja a közönség, vándorszínészként járja az országot, ám valami többet akar. Tragédiát szeretne játszani, de minden igyekezet hiába, tehetségtelennek bizonyul. Olyannyira, hogy hitelezői megvonják támogatásukat, és a fizetésképtelen Moliere adósok börtönébe kerül. Ám váratlan segítséget kap, Jourdain úr - házitanítót keres, aki színészmesterségre oktatná, hogy elnyerje a márkiné kegyeit – szívesen kiváltja. És itt mintha egy igazi Moliere darabba csöppennénk. Szerelem, cselek, tréfák, helyzetkomikum és ami csak kell, persze a boldog befejezés.

Ezt a filmet láttam már egyszer, ha minden igaz 7,5 évvel ezelőtt. Az általános iskolai magyartanárnőnk hozta be a filmet, mikor a Fösvényt tanultuk. Nem fogok messzemenő következtetéseket levonni, hogy biztos emiatt szerettem bele a francia filmekbe, vagy, hogy így lett az egyik kedvenc férfi színészem a Moliere-t játszó Romain Duris (Az új barátnő; Lakótársat keresünk 1-3; Tajtékos napok; Populaire kisasszony), mert őszintén megvallom egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy ő játszik a filmben, mert akkor még nem ismertem. Azért került elő újra a film, mert a húgomék épp Moliere-ről tanulnak, és beugrott, hogy ez milyen csodálatos film volt, és jól emlékeztem. Rögtön az elején bocsánatot kérek hát, hogy rosszul írom a nevét, de sehogy sem jöttem rá, hogyan írjam azt a bizonyos ékezetes e-t.

Ha adhatok egy tanácsot uram, az ecset érjen hozzá a vászonhoz, uram, úgy visszük fel a színt.

Jourdain úr nem csak Moliere-t fogadja fel, van tánctanára, vívás oktatója, festő mestere, lovagló edzője is, de semmi sem megy neki. Persze könnyen meglehet, hogy ennek az is az oka, hogy semmivel sem tölt néhány percnél többet, mindig rohan a következő órára, hogy műveltsége szerteágazó legyen. Különösen jó jelenet (ezt a mai napig gyakran emlegetjük akkori padtársnőmmel), mikor Moliere oktatja színészmesterségre, és azt a feladatot adja, hogy játsszon el egy lovat. Majd miután Jourdain úr prüszkölve körbeugrándozza a szobát, azt mondja neki, „Maga nem a lovat játszotta el. Maga egy lovat játszó embert játszott.” Majd megmutatja rengeteg fajta lovat, hogy melyik hogy járna. Ez hét év után is megmaradt, nem tudok nem nevetni, ha rágondolok. Álljon itt hát a videó:

Elhunyt valaki a házban?

Szóval igazából azt nem értem, hogyha nyíltan lehet tánctanára, és mindazok, amiket fentebb felsoroltam, akkor miért kell Moliere-nek papnak álcázni magát, s úgy beköltöznie a házba? Ezt a lépést kicsit feleslegesnek, vagy nem annyira tökéletesen kidolgozottnak tartom, minden esetre nagyon mókás szituációkat szül. Például az értetlenkedő Jourdain asszony, aki igazából szerintem kevésbé lepődne meg azon, ha férje a színjátszáshoz fogadott volna tanárt, Moliere-rel való első találkozások során sokáig tippelget is, mit keres a házukban, elhunyt-e valaki? Aztán egy érdekes és bonyolult szerelmi szál kezdődik közte és Moliere között. A film koncepciója szerint, ő mondja meg Moliere-nek, hogy ne akarjon tragédiát írni, hanem „találja fel” azt a színházat, ahol a szomorú dolgokon is lehet nevetni. Nagyon kíváncsi volnék, mennyi lehet valóságos, vagy a valósághoz közeli a történet eseményei közül.

Nem tudja, hogy ezek a papok szervezetbe tömörültek, amelynek hatásköre messze túlnő az egyházon? Aki jó üzletet akar, annak a kedvükre kell tennie.

Jourdain úr elég ügyes hazudozó úgy mindenestül, de a háttérhatalommal való riogatása különösen csodás. De a végtelenségig tudnék idézeteket kiírni a filmből. Csak még egyet, csak még egyet, amíg végülis el nem mesélném az egészet, le nem lőnék minden poént. De ezt nem akarom. Meg is lep, mennyivel nehezebb jó filmről írni. Főleg úgy, hogy ne rontsam el vele a filmélményt. Egyszerűen magávalragdó, ahogy a színészek játszanak, ahogy váltanak a színpadi és a filmes színészkedés között. Nagyon jól megkomponált film, egy percnyi üresjárat sincs, úgy telik el az a két óra, mintha 10 perc lenne. Szóval 10/10. Tessék megnézni. Most. Dobj el mindent és vedd meg, töltsd le, keress rá, bármi!!!

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (vígjáték)? Példa értékű, igazán intelligens humora van, nagyon jókat nevettem.

Milyen a képi világ? Szép kosztümök vannak a filmben, de ez vagy tetszik vagy nem, döntsétek el.

Milyen a hangzás? Erről csak annyit, hogy elindítottuk a filmet és anyukám megszólalt: „Hallod, most a hátsó hangszóró is szól, és milyen szép ez a zene!”

Milyen a történet? Mozgalmas, cselekményes, magával ragadó.

Milyenek a színészek? Mindenki nagyon jól játszik, szinte hibátlan, amit csinálnak.

Mikor ajánlom a filmet: 

• 12-99+ éves korig
• ha filmet szeretnél nézni
• ha nem, akkor is, mert ezt muszáj!!

német-belga filmdráma, 115 perc, 2013, 12 éven felülieknek

Sophie 21 éves egyetemista lány, akinél rákot diagnosztizálnak. A daganat nem operábilis, így kemoterápia és sugárkezelés vár rá. Meggyógyul. Vége.

Na jó, csaltam, a történet közel sem csupán ennyiről szól. Dunát lehet rekeszteni az elmúlt 5-10 évben a rákról készült filmekről, főleg az ilyen típusúakból, mint a Lány kilenc parókával, mikor az életet akarják 200%-ig kiélvezni, miután megtudják a diagnózist (Csillagainkban a hiba; Bakancslista; Én, Earl és a csaj aki meg fog halni; Egy kis mennyország).

Sikerül-e nem elsikkadnia a filmnek a sok hasonló között?

Igen. Valahogy minden karakter tökéletes dinamikával működik, nincs senki, aki a levegőben lebegne. Picit utána olvastam, és kiderült, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvnek az adaptációja a film, ami elég sok mindent megmagyaráz, hogy hogyan tud minden szereplő olyan életszerű, nem művi lenni, persze nem azt mondom, hogy ettől könnyebb volt fantasztikus karaktereket alkotni.

Ott van például Sophie legjobb barátnője, Annabel. Eredeti terveik szerint a következő szemesztertől egy lakásba szerettek volna költözni, de a kezelések miatt Sophie majdnem egy évre kórházba kerül. A kemótól nagyon hamar elkezd hullani a haja, s kezdetben kicsit a hiúság vásárának is tűnik a dolog, mikor erről beszél egy nővérrel:

- A szempillám és a szemöldököm is kihullik majd?

- Igen.

- És ott lent?

- Igen valószínűleg ott is.

- Szuper, bébi nuni…

Szóval nem indít nagyon szimpatikusból a lány, mert hát mégis, az a tét, hogy életben maradsz vagy meghalsz. Tényleg az számít, hogy ez alatt az idő alatt hogy fogsz pasizni, és mit fog szólni a pasi, ha nincs rajtad szőr?

Aztán mikor leborotválja a haját, anyja javaslatára elmennek parókát venni, egy igazán rémes parókaszalonba. Ahol előhozza a legújabb, legdivatosabb, japánból rendelt parókát, és ezen a ponton egyszerűen nem lehet nem nevetni. A hatvanas évek frizuradivatját követő műhaj, valami elképesztően vicces. Főleg, mikor a következő jelenetben a kórház folyosóján szembe találja magát egy ötvenes nővel, aki ugyanazt a parókát viseli, mint ő.

Szóval térjünk vissza kisebb kitérő után Annabelre. Mikor meglátja Sophiet a borzalmas parókában, segíteni akar. Már a maga érdekes módján, mert azért lássuk-e a kemoterápia közben kivinni valakit a kórházból az utcára mászkálni, azért elég nagy hülyeség, de ez az, ami elindítja az igazi történetet. Annabel ugyanis teljesen véletlen ismer valakit, akinek paróka szalonja van (kezeket fel hölgyeim és uraim, kinek van Véletlenül parókaszalonos ismerőse?). És rögtön három parókát is vesznek. Igazából a 9 paróka csak a címben akar jól csengő lenni, valójában a borzalmas parókával együtt is csak nyolcat számoltam össze, és tulajdonképp szinte csak ezt a hármat látjuk a filmben, de talán ez már túlzott szőrszálhasogatás a részemről.

A különböző parókákkal különböző személyiségeket alakít ki, és minden nap azt veszi fel, amelyikhez kedve van. Dasy, a szőke, göndör, aki gyönyörű, mindenkivel flörtöl. Sue, a vörös, aki kemény, nem lehet megbántani, és nem lehet kioktatni; mindig ebben a parókában van, mikor bekötik a kemót, mikor sugárkezelésre megy, vagy konzultálni az orvossal, erőt ad neki ez a paróka. Lydia, a hosszú, fekete hajú, amit azért vesznek meg, mert majdnem pont olyan, mint az ő eredeti haja volt, de mégse egészen úgy viselkedik benne, mint régen, kicsit inkább olyan, mint aki lenni szeretne.

Még megy, még vonzó vagyok, még számítok.

Eleinte fantasztikus önbizalmat adnak neki a parókák, pont olyat, amilyenre szüksége van. Aztán Lydiaként bemegy az egyetemre, és megpróbálja elcsábítani az egyik tanárát. Sikerrel jár, a férfi felhívja a lakására. Itt egy pár nagyon nevetséges kis apróság történik a tofuvirsli sütéstől egészen addig, hogy „Mit kérsz inni? Van rebarbara, citromfű, papaja...” Lényegében megerősítést kap, hogy nem számít, hogy épp egy halálos betegséggel küzd, még csinálhat bármit, amit szeretne. És itt ér véget az a rész, amit még fantasztikusnak tartok.

Innentől kezdve folyamatosan bulizni, diszkóba, piálni jár, mindenféle pasikat szed össze. Az a bajom, hogy az egész környezete végig asszisztálja, ahogy idiótaságokat csinál. Az orvosa látja a laboreredményeiben, hogy ivott, és ugyan megmondja, hogy ejnye bejnye, ezt nem kéne csinálni, de nem nagyon tesz semmit, hogy ez ne ismétlődjön meg. Az ápoló rendszeresen kiveszi az infúzióját hogy este kimehessen bulizni. Annabel és Rob, akivel hát járnak, de igazából mégsem, még segít is neki, együtt járnak vele partyzni. Anyukája, aki régebben mellrákos volt, és az apukája, aki könyvek millióit olvasta végig, hogy mindent megtudjon a betegségről, esélyekről, kezelési módokról; egyik szülő sem tesz semmit, hogy véget vessen Sophie önpusztításának. És ennek a karakterek fényében semmi értelme.

A film végére azonban feloldódnak a különböző frusztrációk, és megint egészen szerethető lesz a film, szinte úgy zárul, mint amit látni szerettünk volna, de ezt már döntsétek el ti. Könnyebbé teszem a dolgot, ugyanis a teljes film fent van youtube-on, jó szórakozást:

Összefoglalás:

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)? Igazából nem értem, hogy miért ebbe a kategóriába sorolták, szerintem sokkal inkább vígjátéknak kellene lennie.

Milyen a képi világ? Nagyon jó ruhákat, díszleteket használ a film.

Milyen a hangzás? Aki ódzkodik az eredeti, német hangtól, az nyugodtan bevállalhatja a magyar szinkront, elég jól sikerült, de a hangnak egyébként nincsenek különösebb érdemei.

Milyen a történet? Elég különleges, érdekes szituációkba hozza a nézőt.

Milyenek a színészek? Főleg a férfi színészek alakítanak jól, de mindenki elég jól alakítja a saját karakterét.

Mikor ajánlom a filmet: 

• ha szeretnél jót nevetni
• ha nem tudod eldönteni, hogy mit nézz szombat este, és egy könnyed filmet szeretnél
• szinte bárkinek tudom ajánlani, nem ez lesz életetek legjobb filmje, de kellemes másfél óra lesz

francia filmdráma, 92 perc, 2014, 18 éven felülieknek

Egy francia fiatalokból álló csapat furcsa mindennapjait ismerhetjük meg ez alatt a röpke 92 perc alatt (amiből több, mint tíz perc stáblista, szóval tökéletes „csak még egy film, mielőtt aludni mennék” kategóriában). Végignézhetjük a bulikat könnyű és kemény drogokkal, tengernyi alkohollal, szexszel, s hogy a fél társaság escortnak áll. És hogy hol áll meg a történet? Sehol.

Kénytelen vagyok írni kicsit arról, hogy is választok filmet, mikor nem csak a TV elé süppedek, és két like között a képernyőre pillantok. Nagyon sokan, szinte minden ismerősöm IMDB, vagy port.hu pontszám alapján dönt, mit is néz meg. Ez az egyik legrosszabb ajánlás véleményem szerint, főleg ha európai filmekről van szó. Egyszerűen nem ezekre a filmekre van kihegyezve az a közönség, aki az IMDB-t használja. A top250-ben Almodóvár egy vagy két filmjét leszámítva, szinte nem került európai film, de ebből talán nem arra kellene következtetnünk, hogy csak Ámerikában csinálnak jó filmeket. Szóval a The smell of us 5,1 illetve 6,1 pontot kapott a fent említett oldalakon. Érdemes megnézni, hogy a port.hu-n ez mindössze 7 ember értékelése, ami technikailag már lehet statisztikai adat (páratlan szám, szóval jók vagyunk), de azért ezt nem kellene mérvadónak tekinteni. Szóval én minden héten megnézem, hogy milyen filmek jelennek meg a magyar mozikban, és megnézem az előzetest. Ha az előzetes tetszik, a film a listámra kerül, ha nem, akkor maximum akkor nézem meg, ha az HBO-n szembejön, nem keresem külön. Fair módszernek tartom, mindegyik film körülbelül egyenlő eséllyel indul, cca 2 perce van, hogy ámulatba ejtsen. Álljon itt erre példaként ez a trailer:

Hadd essek túl először a magyar szinkronnal kapcsolatos problémáimon, hogy utána már nyugodtan beszélhessek a pozitívumokról. Nem vagyok szinkron ellenes sznob. Kicsit sem. Szerintem annak is meg van a maga bája, a fantasztikuma. Például mikor Woody Allent Kern András szinkronizálja az csoda számomra, hogy populárisabb legyek, mintha Morgan Freeman narrálná az életedet. De sajnos a csodák most elmaradtak. Maguk a színészek nem különösebben rosszak, csak a szöveg, amit a szájukba adnak rettenetesen hullámzó, olyan borzalmaktól, hogy „ki hoz cuccot este”, az egészen valószerűekig, mint „frankón úgy éreztem, mintha véres lenne a gecije”. Egyébként fogalmam sincs, hogy 80-as évek vége óta mégis ki ejtette ki a száján, hogy frankón (persze mivel csak ’98-ban tanultam meg beszélni, egyébként se nagyon hallhattam szlenget a nyolcvanas évek előttről).

Cím. CÉ, mint Cecil, Í, mint ÍÍÍÍlona, M, mint Miklós. CÍM!!! Nem értem miért ilyen perverziója a Magyaroknak ukmukfuk átnevezni filmeket. Alien, Scary Movie, Notting Hill, Metro (Két túsz között) és a végtelenségig sorolhatnánk. Értem én, hogy szeretnének valami saját ötletet, egy kis pluszt belecsempészni a címbe, de ez legtöbbször épp fordítva sül el. Kezdjük ott, hogy a The smell of us egy meglehetősen erős utalás akart lenni a Nirvana – Smells like teen spirit című számára, amit figyelembe kellett volna venni. Saját véleményem mondjuk az, hogy túl sokszor utaltak a címre. Jelenetek telnek el azzal, hogy bulizás, táncolás közben egymást szagolgatják, sőt még beszélnek is arról, hogy kinek milyen szaga van, ráadásul egy elég érdekes párbeszédben „- Még mindig érzem annak a mocsoknak a szagát magamon. – Dehogyis, baba szagod van.” Szóval ez kicsit túl van pörgetve, de ha már ilyen fontos a film készítőjének, akkor elég jó lenne ragaszkodni a címhez. Tovább megyek, ez egy francia film, de a The smell of us az eredeti cím, így, angolul. Ha a franciáknak megfelelt az angol, akkor nekünk miért nem? Arról nem is beszélve, hogy egy vígjáték sorozat fut Szégyentelenek cím alatt, amivel nem hogy össze lehet keverni ezt a filmet, de szinte kereshetetlen.

És most végre beszéljünk ténylegesen a filmről. Kicsit féltem, hogy ez is egy olyan bizonyos erkölcsi fejlődést szolgáló film lesz, hogy a háromnegyedéig a féktelen bulit látjuk, majd átcsap ógörög tragédiába teljes értékvesztéssel, és az utolsó pillanatig nyomaszt, ami után 2 napra megfogadod, hogy többet nem iszol és a cigiről is leszoksz, majd egy hét múlva vissza (lásd Requiem for a dream). Végig az a pozitív benyomásom volt a filmről, hogy nem ítélkezik. Nem mondja meg, hogy amit látunk az jó, vagy rossz, egyszerűen csak van. A fiúk prostituálódását is inkább tényként közli, mint vészhelyzetként. Persze láttatja a dolgok árnyoldalát, hogy milyen fájdalmas még a fenekét beszappanoznia is a – már már ironikusan – angyalszerű srácnak, hogy milyen nyomasztó azt a becézést hallani egy kuncsafttól, amit az anyja mond neki és még sorolhatnám, de maradjon a filmre is.

Mivel tudtam, hogy szexjelenetekkel lesz tele a film, kicsit megrökönyödtem az első pár jelenetnél, hogy milyen fiatal színészek is játszanak a filmben, hogy róluk tényleg meztelen videókat csináltak? Végül is nem. Szinte minden szereplőt látunk szexhelyzetben a film alatt, de a legfiatalabbnak látszó fiúkat szerencsére nem. Nem lesz pornó a filmből, ami egy nagyon jó pont ebben a környezetben, nincsenek 5-10 perces aktusok. Hogy az miért is volna zavaró? Az Adéle élete egy nagyon jó példa olyan filmre, amit utólag belegondolva nem moziban kellett volna megnézni. 5-6 perces tökéletesen látszó, nem elművészieskedett szexjelenetek és az ember ül, és feszeng, mert másik 200 ember nézi még a vetítést. Kettővel melletted már ülnek. Az hagyján, ha te felizgulsz, de ha az 50-es néni-bácsi duó a túloldaladon. És szorít a feszültség, hogy mindenki csinálna valamit, de senki nem csinál semmit. Szóval ezt a kellemetlenséget kikerüli a film, de itt azért meg kell említeni egy fontos részletet. Mindenféle rejtegetés és takargatás nélkül látjuk férfiak aktusait, szinte csak azt, eltérő nemű párokról nem igazán van felvétel. Szóval férfi fenekek, herék, és farkak kendőzetlen látványa, amivel most még elég sok nézőt tud veszteni egy film. Nem feltétlen így egyenesen a homofóbi miatt, egyszerűen csak sokkal kevesebbet látunk, és talán sokkal kevesebben is akarnak látni meztelen férfi testet egy filmen. A nőket megszoktuk, már szinte fel sem tűnik egy pár mell látványa, szinte díszletnek is használhatóak (lásd Saul fia, ahol csak és kizárólag női hullák voltak).

Üdítő változatosság hát, hogy a férfiakat sem takargatja a film, bár a homoszexualitásról időnként érdekes mondatok hangzanak el. Két srác között kialakuló konfliktus, hogy egyikük szerelmes a másikba, de az nem viszonozza az érzéseit „Én csak készpénzért dugok faszikkal.” Felmerül a kérdés, hogy ez csak egy védelmi mechanizmus az elköteleződéssel szemben, és a fiú hazudik? Változik e a prostitúció megítélése attól, hogy szexuális beállítottságodtól eltérően nyújtasz szolgálatokat?

Illetve van egy másik kijelentés, a csapat egyetlen lánytagjától, akinek karaktere sajnos kicsit elnagyolt „Manapság minden srác buzi” Feltétlenül jelentést kell-e ennek tulajdonítanunk, vagy csak az irigység beszél a lányból? Mit kell értenünk ez alatt a mondat alatt? A változó szerepekre akar utalni, vagy egyszerűen csak egy odavetett mondat?

Van még két dolog, ami mondhatni a levegőben lóg. Hogy ők egy deszkás banda. Nem vagyok otthon a párizsi tinédzserek között dívó dolgokban, de 2014-ben szerintem ez ugyan olyan béna dolog volt, mint a roller. Valahogy nem derül ki, hogy miért is olyan fontos ez a történet szempontjából, mert annál többnek kell lennie, mint ilyen összekapcsoló elem a szereplők között. És itt jön a másik. Az egyik srác folyton videóz mindent. MINDENT. Mivel hát egymás előtt szexelnek, hogy máshogy, azt feltétlen, hogy hogy vernek össze egy kissrácot, hogy pisil a csaj egy vödörbe, leginkább bármit. És a film legvégén még fel is teszik neki ezt a kérdést, hogy mégis miért csinálja ezt, és valahogy valamiért nem kapunk választ.

Összefoglalás

Milyen a film a saját kategóriájában (dráma)? Működik a történet, nem ez a legjobb dráma, de megállja a helyét

Milyen a képi világ? Kifejezetten igényes, megtervezett, szép képek.

Milyen a hangzás? A szinkrontól tartózkodnék, de egyébként semmi említésre méltó.

Milyen a történet? Érdekes, jól követhető, tisztában van a kereteivel.

Milyenek a színészek? Sajnos a rengeteg gyerek vagy fiatal színész miatt, nincsenek igazán kiemelkedőek.

Mikor ajánlom a filmet: 

• ha beleférnek a szemérmességedbe a sokat mutató szexjelenetek
• ha csak rövid időd van filmet nézni
• ha még nem az általános szókincsed része az „ezek a mai fiatalok” és a „bezzeg az én időmben”
• ha szeretsz komfortzónádon kívülre kerülni, és szívesen gondolkodsz el dolgokról egy film után

francia-amerikai-dán thriller, 110 perc, 2016, 18 éven felülieknek

Egy teljesen semmitmondó, de nagyon gyönyörű lány, ki tudja honnan és miért a nagyvárosba költözik, és két pillanat alatt modell lesz. Noha mindenki féltékeny rá, és nincsenek kapcsolatai, mégis, mondhatni mindenféle probléma nélkül ő lesz a legkeresettebb. Csak spékeljük meg a filmet úgy 10 liter vérrel, meg pár sötét, sejtelmesnek szánt jelenettel, amiről nem tudjuk, hogy megtörténtek-e, de mindegy is, hiszen úgysem látunk belőle semmit. Akár ennyiben le is lehetne tudni a filmet, dobjuk ki az üres popcornos dobozt és villamosozzunk haza, vagy csak kapcsoljunk át a Barátok közt-re.

Persze azért nem ennyire egyszerű a film. Nem gondolom, hogy van abszolút mércéje a jó filmnek, mégis azt hiszem, annál a meghatározásnál maradnék, hogy amire öt év múlva is emlékezni fogsz. Persze ez nem jelenti, hogy élvezted a filmet, csak annyit, hogy nyomot hagyott, de talán éppen erre van szükség.

Szóval jó film-e a Neon démon?

Nem. A film végére már nem emlékeztem egyetlen szereplő nevére sem, de azért most kikerestem, hogy értelmesen hivatkozhassak rájuk. Jesse (Elle Fanning) ez a fent említett gyönyörű lány, akiről a történet szól, akiről végtére is összesen két dolgot tudunk meg: a szülei meghaltak, és magatartás zavaros. Ez a két mondat, szinte szó szerint ilyen röviden, tömören, és semmitmondóan hangzik el, tökéletesen kontextus nélkül.

Hosszú hosszú nyitójelenet, sok sok név a piros, kék, lila színekben úszó, hát mondjuk, hogy bútorok, majd egyszer csak benne találjuk magunkat egy nagyon mélynek szánt jelenetben. Modellek sminkelik magukat egy szórakozóhely mosdójában, és arról beszélgetnek, hogy miért is neveznek el mindent rúzst valamilyen ételről, vagy a szexről. Szuper beszélgetés indító nem mondom. Következő három mondatból kiderül, hogy nem ismerik Jesset, hogy ki mit plasztikáztatott magán, majd az egyik csaj azt mondja, tényleg, neked meghaltak a szüleid. Nem tervezek más jeleneteket párbeszéd szinten megosztani veletek, de körülbelül ennyi értelme van mindenek. Az egész 110 perce egyébként is csak körülbelül 5 percnyi beszéd jut, én azt mondom, hogy ki is hagyhatták volna. Egyébként is elementáris művészkedés a film, akkor legalább nem kellett volna fizetni valakit a szöveg megírásáért, és most arról beszélhetnénk, hogy milyen merész 2016-ban kihagyni a beszédet egy filmből. De így csak úgy éreztem magam, mintha a Bűn és bűnhődés harminc oldalas rövidített olvasmány formátumát olvastam volna – ha az eredetit, akkor sokáig tart, és gyakran unom, de a rövidített, akkor még mindig túl hosszú, de már értelme sem sok van.

De nem ettől lesz igazán ingerszegény ez a film. Ez ugyebár egy thriller. Sokan kötelezőnek gondolják tehát, hogy sok félhomályos, sötét, nyomasztó fényhatású jelenet legyen benne. Hát ezzel sikerült kissé túlzásba esni. Egyetlen jelenet van csupán, ami ezektől a hatásoktól mentes, valódi színeket használ, nem akar nyomasztani (itt látható egy gyönyörű kanapé, amin olyan szívesen ücsörögnék én is…). Ellenben az éjszakai jelenetek annyira sötétek, hogy sziluett szintjén is alig látható bármi. Az sem fér bele legkevésbé sem, hogy a főszereplő csajt nem lehet felismerni a képeken, de hogy Keanu Reeves bácsiból annyira nem látszott semmi, hogyha nincs róla vele egy félperces jelenet nappal, akkor csak a stáblistánál derül ki, hogy játszott a filmben, az már olyan érdekes. Szóval thriller ide, művészkedés oda egy kis neont csempészhettek volna a démonból a forgatásra is, hogy lássunk valamit.

Szóval a képnek csupán ennyi hibája volt, jöhet a hang. Azt már talán kellőképp kiveséztem, hogy beszéd nem sok van a filmben, de akkor ehhez hozzájön egy kis bosszantó apróság. A zene. Hogy milyen a műfaj, bejön-e, nem jön be (nem), ötlet szintjén még passzol is a kékeslila képekhez, csak egy a baj. Amint valaki elkezd beszélni, a zene úgy hallgat el, mintha elvágták volna. Gyakorlatilag háttérzajok sincsenek, csak a néma csend a szereplő tisztán csengő hangja körül (például a diszkós-rúzsos jelenetnél is). 7 millió dollár a film költségvetése. Tényleg nem volt erre pénz, hogy ezt megoldják? Úgy éreztem magam minden ilyen jelenetnél, mintha valami filmszakos vizsgafilmet néznék (persze egyes vizsgafilmek mérföldeket vernek a Neon démonra).

Talán az egyetlen jelenet, aminek rendes hangjai voltak (persze zene itt sem volt), az egy casting volt. Rengeteg gyönyörű nő, bugyi-melltartó-tűskarkú természetes kombinációjában. Az ember kicsit örül, kicsit gyönyörködik, hogy végre, lesz egy kellemes jelenet, ahol láthatunk dolgokat. Majd egyszercsak elősétál Jesse, és a kép összetörik. Mindenkinél 10 centivel alacsonyabb és olyan görnyedten jár, hogy ha ő a gyönyörű modell akkor akár én is lehetnék (megj. olyan görbén tartom magam, hogy anyukám időnként megkérdezi, hogy szárnyakat növesztek-e épp a hátamra). És a nagy feladat az, hogy sétálni kell. A lányok lábát eközben egyáltalán nem látjuk, csak a műanyagpadlón csikorgó tűsarok hangját halljuk, legszívesebben befogtam volna a fülem, persze ez a jelenet is lassított felvételben, mint a jelenetek hetven százaléka (ha mindent normális sebességben raktak volna bele a filmbe, szerintem 40 perc alatt letudtam volna, és belefért volna a maradék időbe két agymenők rész…), és valami olyan fájdalmat akarnak éreztetni a nézővel, mintha lebombázott házak között rohanna egy síró szír kisgyerek, miközben (lassított felvételben) puskaropogás hallható. Kedves rendező (Nicolas Winding Refn), ha ezt a hatást szeretnéd elérni, kérlek, forgass egy kevésbé semmitmondó filmet, köszike.

Kicsit az látszott a filmen, hogy megpróbálja honfitársa, Lars von Trier stílusát koppintani, csak sajnos nem járt sikerrel, esetlen utánzat lett. De más párhuzamokat is felfedeztem a filmben (persze ezek lehet csak nekem voltak ilyen trigerek). Például ott van a csaj ábrázolása, a tekintet, ahogy folyton nagyon közelről látjuk az arcát, és maga az arc is, tökéletesen olyan volt nekem, mint a 2013-as filmadaptáció Stephen King Carrie-éből. Jó, Chloë Grace Moretz fél fokkal kedvesebb arberendezéssel van megáldva, de mikor az utolsó jelenetekben látható arckifejezés tökéletesen passzol. A másik pedig megint egy tökéletesen indokolatlan jelenet. Egy másik modell csaj kiborul, mert nem ő kapja meg a kifutómodell munkát, hanem Jesse, ezért a női wc három méter hosszú tükrébe hajít egy szemetest (hölgyeim és uraim, kérem, jelentkezzen már, aki valaha fürdőszobai szemetest, vagy azzal egyező méretű vagy súlyú dolgot hozzávágott már életében tükörhöz, mert én a fogkefénél megálltam úgy hat éves korom körül). És ezt a teljesen valószínűtlen jelenetet hallja meg Jesse, és besétál, hogy megvigasztalja a csajszit azzal, hogy „szerintem ügyes voltál” (valljuk be, ettől mindannyian megnyugodnánk, igaz?). És egy újabb semmitmondó négymondatos párbeszéd után Jesse beletenyerel a tükör cserepeibe. Az hagyján, hogy a tükör úgy tört össze, hogy minden darabja a falon maradt, Jesse nem is a mosdókagylóra támaszkodik, hanem az ajtó melletti falnak. Szóval minden tekintetben lehetetlen, majd itt jön a hasonlóság, a másik csaj látszólag segíteni akar neki kiszedni a kezéből a cserepeket, majd elkezdi nyalni vagy szívni, tudom is én, a kezéből a vért. És itt csap át egy Fekete hattyú komédiába a történet, majd egy későbbi majdnem szexjelenetben a sminkes csajjal folytatódik ez az érzés.

Ha már a sminkes csaj. Őt fontos szereplőnek akarja láttatni a film, de a vége felé valahogy annyira összekeveredik a valóság a víziókkal, hogy teljesen bizonytalanná válik a fontossága. De persze a láttatás is eléggé kínos. Mindenféle előzmény nélkül látjuk, hogy besétál egy ravatalozóba, és sminket, frizurát csinál a halottaknak. Ő oké? És? Ennél esetlegesebb már csak akkor lehetne a dolog, ha abban a fent említett bulizós jelenetben említik ezt meg: - Hallom meghaltak a szüleid. – Igen – De izgi, képzeld, én minden nap hullákkal dolgozom, lehet ismertem a szüleidet. Jesszusom… Szóval a potenciálisan jó karaktereket is sikerül elszúrnia a filmnek. A többi próbálkozás és még ennél is annyival sivárabb, hogy szinte szót sem érdemel.

Na és mi a helyzet a korhatár besorolással? Tudom én, hogy ennek a dolognak szabályai vannak, stbstb, DE egyetlen olyan jelenetet sem tudok mondani, ami miatt ez a film megérdemelné a besorolást. A tükörszilánkba tenyerelés ehhez kevés, tök sokat gondolkoztam, hogy mi lehet az ok, de a „legkárosabb” jelenet (nem szeretném teljesen lelőni a sztorit, hátha megnézitek), mikor az egyik csaj kiköp egy szemet. De a nem a koponyában lévő szemeket egy-két Disney rajzfilm is elvisel (pl. Herkules), szóval teljesen tanácstalan vagyok. Viszont arra számítottam, hogy látni fogunk meztelen nőt, de nem. Elmondják ugyan, hogy a csaj meztelen, végig is nézzük, ahogy levetkőzik, és egy csöppet furcsa (de hát ebben a sztoriban mindenki az!) fotós bekeni a testét arany festékkel, de mindvégig csak a nyaktól felfelé látjuk Jesset. Ha már úgyis ebbe a kategóriába tartozik a film, akkor lehetett volna csöppet explicitebb, nem? Vagy ez mázas prüdéria koncepcióhoz tartozik? De hát leplezetlenül akarja bemutatni a sötét modellvilágot, nem? Szóval ezen a ponton is elvesztett engem kicsit a film.

Azért némi pozitívumot mégis fel tudok hozni a filmmel kapcsolatban. Ugyan a párbeszédek összességében gyengék, mégis volt pár jó tételmondat, amire egész jó filmet lehetett volna felhúzni.

Nem tudok énekelni. Nem tudok táncolni. Nem tudok írni… De csinos vagyok…

hangzik el a film első felében Jessetől. Nagyon jó kérdéseket vet fel emberi értékekről, és nem az a szimpla önsajnáltatás, hogy „ez az egyetlen, amiben jó vagyok”. Egyfelől érezni lehet belőle, hogy maga is kellemetlennek találja, hogy ezt hozza fel képességként, másfelől tényleg szomorú, hogy nincs más lehetősége. Nagyon jó lehetőség lett volna ez a mondat, sok felé lehetett volna haladni vele.

- Különben is, senki nem szereti, ahogy kinéz.

– Én igen.

Megintcsak rengeteg lehetőséget adhatott volna ez a rövidke párbeszéd. Elégedetlennek kell-e lennem? Változtatnom kell-e magamon? Van az a pillanat, mikor valaki, már elég szép, vagy a legszebbek is utálnak valamit és változtatni akarnak, és így tovább a végtelenségig? Vagy csak egyetlen ember lehet elégedett, aki aktuálisan a legszebb? Egyáltalán, számít e, hogy elégedett vagy, ha szinte hibátlan vagy erőfeszítés nélkül?

Az igazi szépség a legnagyobb érték a mai világban.

Az igazi alatt itt természeteset kell érteni a film szerint, felteszi a kérdést, hogy a két gyönyörű lány közül melyik, aki plasztikáztatott, vagy aki nem. Már ez is egy jó kérdés, de tovább lép a gondolat, vajon tényleg a belső értékek a legfontosabbak? Megismerte volna-e egymást a két szereplő egyáltalán, ha a lány nem különösen szép?

Ezek miatt az apró gondolatfoszlányok miatt (amiken bőven jut idő töprengeni a nem túl eseménydús film közben) nem kínszenvedés a film közel két órája (meg a kanapé), de sajnos nem mentik meg a felejtéstől.

Összefoglalás

Milyen a film a saját kategóriájában (thriller)? A rangsor alján van, válassz egy másikat.

Milyen a képi világ? Ha eddig nem nézted meg moziban, már ne is tedd. Sőt, lehet, hogy elég, ha egy telefonon nézed.

Milyen a hangzás? Vizsgafilmes, ne sok jóra számíts.

Milyen a történet? Sajnos felejthető, de vannak jó pillanatok.

Milyenek a színészek? Nagyon vegyes. Vannak teljesen összekeverhető arcok és karakterek, de egy-két karaktert azért ügyesen elkaptak.

Mikor ajánlom a filmet: 

• Ha jól bírod a lassú filmeket.
• Ha pont ez megy a pro4-en és messze a távirányító, hogy elkapcsolj.
• Ha nem vagy filmsznob, és végig tudsz nézni egy közepes filmet is.